Nagycsütörtök tanítása

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe a húsvét – a feltámadás, az újjászületés szívet vidámító, napsugaras ünnepe. De vajon eszünkbe jut-e, hogy a húsvéti feltámadást megelőzi egy gonoszság által vezérelt tett, mely Jézus megkínzatásához és keresztre feszítéséhez vezetett? Ez pedig nem volt más, mint az árulás, Júdás árulása nagycsütörtök éjszakáján.

      Az árulás lényegét, jellemzőit, természetét festi meg a XIII. században élt, beavatott, sokat tudó firenzei mester, Giotto di Bondone a padovai Scrovegni-kápolna freskósorozatának egyik tanulságos képén. 

Giotto: Júdás csókja

      A képen magát az árulás pillanatát látjuk. Júdás, az áruló éppen átöleli Jézust, hogy áruló csókjával megjelölje, kit kell a katonáknak elfogniuk. Sárga köpenyével szinte teljesen eltakarja Jézus bíborszínű köntösét. Jézus egyenes alakja fölémagasodik Júdás meggörbült testének, arca szigorú, számon kérő tekintetén látszik, hogy tisztában van Júdás szándékával. Júdás egész alakjáról, testtartásáról lerí a félelem, sunyi szemében ott a rettegés, de azért görcsösen elköveti tettét. Piócaként kapaszkodik Jézusba, és ölelése fojtogató. Giotto pontosan tudta, kinek van félnivalója: az árulónak vagy az elárultnak.

De mi lehetett Júdás árulásának oka, mozgatója? Mondhatjuk, hogy pénzért tette, hiszen a papok fizettek neki. Mennyit is? Harminc ezüstöt. Nem mélyedtem el az akkori pénzügyi viszonyok kutatásába, de ez biztosan nem volt kevés pénz. Nem volt kevés azoknak, akik rézpénznél egyebet nemigen láttak egész életükben. De nem az ezüstpénz volt a legnagyobb pénz a Római Birodalom időszakában, hanem az arany. Ha Júdás, mint egyszerű, hétköznapi járókelő meghall vagy olvas egy hirdetményt, és történetesen tudomása van Jézusról és társairól, akkor talán el tudnám hinni, hogy harminc ezüstpénzért tesz egy kerülőt a templomba, és elmondja, hol található a keresett személy. De Júdás? Aki tanítványa, társa, mondhatni barátja volt Jézusnak? Ha pénzért tette volna, biztosan alkudott volna egy nagyobb összegért, és lehetőleg aranyban. Arról nem tudunk, hogy megfenyegették vagy megzsarolták volna – különben is, akkor nem adtak volna neki pénzt.

Más oka volt. Giotto ezt is tudta, és meg is festette. A kép legfeltűnőbb színfoltja Júdás sárga köpenye. A sárga a színszimbolikában az irigység jelképe. Szólásaink között vannak is erre utalók: „Elöntötte a sárga irigység,” „Sárga lett az irigységtől.”

Júdás irigy volt. Mérhetetlenül féltékeny és irigy Jézusra. Ő nem a tanítót, a gyógyítót, az Isten fiát látta benne, mint a többi tanítvány, hanem valakit, aki többet tud nála, több nála, valakit, akit tömegek követnek és imádnak, valakit, akiről tudta, hogy ő nem szárnyalhatja túl, valakit, akiről tudta, hogy ő nem lehet soha.

Saját elhatározásából ment be a templomba elárulni Jézust. Nem a pénzért, hanem azért, hogyha ő nem lehet olyan magasan, mint Jézus, akkor lerántsa onnan. Ez a gyarló tulajdonság nem csupán egyedül Júdásé. Minden értéktelen de nagyravágyó, hataloméhes ember ezt teszi. Ha ő nem ér fel az igazi értékhez, az igazi nagysághoz, akkor megpróbálja befeketíteni, megrágalmazni, megalázni, lehúzni a sárba, és amennyiben mód van rá, elpusztítani. És ennek minden pillanatát szereti ki is élvezni. Mint Júdás. Ő sem éri be azzal, hogy meghúzódva a fák vagy bokrok között rámutasson Jézusra. Bár remeg a félelemtől, odamegy Jézushoz, és a leggyalázatosabb módon, a szeretetet, barátságot, testvérséget jelentő csókkal árulja el. Ezzel mutatja Jézusnak, hogy fölötted vagyok, én rendelkezem a sorsodról, és ez a véleményem a szeretetről szóló tanításodról.

Ettől gonosz. Mert megfontolt, mert előre eltervezett, mert szándékos. Nem kapzsiság, nem erőszakos megfélemlítés készteti tette elkövetésére, hanem ártani akaró gonosz szándék. Látni akarja Jézus bukását, meghurcoltatását, esetleg még halálát is. És tudatni akarja vele, hogy mindezt ő intézte így. Talán még azt is várta, hogy Jézus könyörögjön neki az életéért. Hogy odavághassa neki: no, ki a nagyobb, a hatalmasabb a másiknál?

Giotto képe döbbenetes, ahogy elénk tárja ezt a jelenetet. Bár Júdás mögött ott vannak a katonák készen arra, hogy elfogják Jézust, az igazi erő mégis Jézus alakjából sugárzik. Az igazságot, a jóságot, a szeretetet nem lehet eltaposni. Meg lehet sebezni, meg lehet tagadni, de elpusztítani nem lehet. Mert feltámad. Feltámad és számon kér. Nem fenyegetően, nem büntetően, csak a lelkiismereten keresztül. Ha Júdás valaha is azt hitte, hogy Jézus halálával ő majd magasabbra kerül az emberek szemében, akkor nagyot tévedett. Olyan mélyre zuhant, amilyen mélyre ember csak zuhanhat. Tudjuk, mi lett a sorsa: lelkiismerete nem hagyta nyugodni, és végül önkezével vetett véget nyomorúságos és szánalmas életének. Senki el nem siratta, senki meg nem gyászolta.

Az árulók jutalma még a túlvilágon is a legborzalmasabb. Dante az „Isteni színjáték” című költeményében leírja a középkor által elképzelt túlvilágot, és a pokol legalsó bugyrában összesen három bűnös van, akiket a Sátán marcangol örökkétig. És nekik nem a gyilkosság a legfőbb bűnük, hanem az árulás. Kik ők? Brutus és Cassius, akik jótevőjüket, Julius cézárt árulták el, és Júdás, aki mesterét, tanítóját, barátját, Jézust árulta el. Ez a kép is képletes. A bűnösöket marcangoló Sátán nem más, mint a saját lelkiismeretük, mely a túlvilágon sem hagyja békében pihenni lelküket.

Jézus, a szeretet viszont feltámadt, és köztünk él, csak be kell engednünk a szívünkbe.

Ez nagycsütörtök tanítása.