In memoriam Kádár Ilona

Ici, Ici!

Tündöklő nyár vidám nevetésű pipacslánya! Szőke sörényű Oroszlánkisasszony! Mosolyodat letörölte a hideg tél, csengő kacagásod elnyelte a fagyos némaság, érett búzatáblát idéző hajad beburkolta a sötétség. Messzire mentél tőlünk, nagy útra, ahonnan se visszatérni, se visszanézni nem lehet. Te, aki az iskolában is az elsők közé tartoztál, a munkában is az elsők között voltál, miért kellett most így sietned? Hogy ezen az úton is első legyél köztünk? Itt hagytad nekünk a döbbenetet, az űrt, a hiányt és az emlékezés szomorúságát.

Mi, akik a két világot elválasztó kapu innenső oldalán maradtunk, nemcsak Téged siratunk. Siratjuk magunkat, a végérvényesen lezárult ifjúságunkat, mert többé nem léphetünk vissza felhőtlen jókedvvel a közös múltba, a múlt közös, vidám emlékeibe. Ezekre az emlékekre örökre a Rád való emlékezés fekete fátyla fogja rávetíteni sötét árnyékát, torkunkat az elfojtott zokogás szorítja, szemünket a visszatartott könnyek homályosítják el.

De emlékezni fogunk. Mert amíg emlékezünk, addig itt vagy közöttünk feledhetetlenül, mert nélküled nem teljes az osztálylétszám. Te voltál az összetartó erő, s ha már testi valódban nem is lehetsz köztünk, itt hagytál egy jelenséget, egy megfoghatatlan erőt, egy káprázatot, mely továbbra is összefog bennünket, s melynek a neve: Ici.

1973

Ekkor kaptam tőle egy Kányádi Sándor mesekönyvet, melybe saját verssel írt ajánlást.

Íme, a címadó mese:

A bánatos királylány kútja

Amikor még a nyári nap tüzesebb s a kalangya árnyéka hűvösebb volt, amikor még sarlóval aratták a búzát, akkoriban nagy keletje volt még az olyan apró legénykének is, amilyen én lehettem úgy hét-nyolc esztendős koromban.

Igyekeztem is tőlem telhetően hasznossá tenni magamat.

Összegyűjtögettem, karikába hordtam az aratók után egyre sűrűsödő kévéket. Volt még egy másik tisztem is a kévehordás mellett. A vízhordás. Ha kiürült a mindig könnyező korondi korsó, vagy ha gondos árnyékban tartás ellenére is megkotlósodott benne a víz, szó nélkül fülön fogtam, s már mentem is a Várfele nevezetű hegy oldalából csoronkáló csorgó felé. Hát annak a csorgónak a vizéhez fogható nem volt az egész határban, de talán még a környéken sem. És olyan szép szitakötőket sem láttam azóta sem, mint amilyenek a Várfele csorgója fölött zirregtek.

Egyszer, amikor éppen ebédhez hoztam a friss vizet, azt kérdi tőlem az egyik kezejárásáról, szavajárásáról egyaránt híres aratóasszony:

–    Tudod-e, honnan hoztad a vizet?

–    Hogyne tudnám: Várfele csorgójából.

–    Hát azt tudod-e, miért hívják azt a hegyet Várfelének?

–    Biztosan mert valamikor vár lehetett rajta.

–   Abizony, de micsoda vár! S hát azt tudod-e, kinek a vára volt?

Ezt nem tudtam.

– Nahát, ha nem tudod, akkor én most megmondom neked – mosolygott rám a kedves asszony, miközben letelepedett egy kévére, s térde közé fogta a tálat, úgy kanalazta a finom meggylevest. – Megmondom én, csak előbb végezzünk az ebéddel, mert amint mondani szokták: magyar ember, amikor eszik, nem beszél. Különben sem szeretném, ha az álmélkodástól a szád mellé kanalaznád a levest.

Ezen mindannyian jót nevettünk.

De aztán igyekeztünk is, hogy minél hamarabb túl legyünk az evésen, mert nemcsak én, de a felnőttek is kíváncsiak voltak, hogy ugyanbizony kié lehetett az a vár, amelyik már csak egy hegy nevében él, de amelyik minden szántáskor barázdából kiforduló cserép- és tégladarabokkal küldözgeti üzenetét egy messzi-messzi korból. Talán éppen az óriások korából.

Kanalaztunk hát szaporán, s a húst is csak éppen megforgattuk a szánkban. Tisztelettel s várakozva pislogtunk a titkot még mindig tartogató menyecske felé, aki végül is megtörülte a száját, s felém kacsintva azt mondta:

– Na, adj csak, nagy legény, egy csuporral a bánatos királylány könnyeiből.

–   Miből? – ámultam el.

–  A korsóból – nevette el magát az asszony. – Mert azt a csorgót tulajdonképpen a bánatos királylány kútjának hívták valamikor. Azt is elmondom, hogy miért, de előbb hadd árulom el, ki volt a hajdani várfeli várnak az ura.

Kévéket vertünk fel, hogy az árnyékban nyugodtabban hallgathassuk a mesélő asszonyt.

– Azt a várat maga Csaba királyfi építette. Itt a környéken letelepedő népe oltalmára. Ez volt az ő legkedvesebb vára. Mert sok vára volt neki, de ez volt a legkedvesebb, ezért is hagyta tőlünk elmenőben az ő legkedvesebb leányára. Mondván:

          Míg a tűzhely hideg nem lesz,

          Míg a folyó vissza nem foly,

          Addig, jó népem, itt székelj!

Aztán Csaba királyfi elment, amint tudjuk, itt hagyta az ő népét s itt a leányát is ebben a szemközti csodálatosan szép várban.

Mindannyian arrafelé néztünk, s már láttuk is magunk előtt a maga valóságában, amit a jó mesélő asszony szavaival elénk varázsolt.

–    Három rend fala volt.

–    Három? – ámultunk el.

–    Három. A külső kőből. A középső téglából. A belső meg nem is tudom, miből...

–    Biztosan márványból… – segítette ki valaki.

–   Lehet, hogy éppen márványból, mert abból volt maga a palota is. Hófehér márványból. A cserepe meg jófajta baconi cserép volt, de teles-tele arany hímekkel. Hát itt éldegélt a királylány, s várta haza az apját. De az csak nem jött. Olyan hírek is keringtek róla, hogy meghalt volna ott fönn a Hadak Útján. Leesett volna a lováról. A leánya nem hitte, de azért, hogy meg ne szólják, meggyászolta. A gyász teltével széjjelnézett a környéken, hogy egy magához illő férfiembert keressen. Talált is, mindjárt itt a faluban, egy igen jóravaló embert. Jámborat, dolgosat, becsületest. Össze is házasodtak. Nem csaptak nagy lakodalmat, már az apa emlékére való tekintettel sem, csak éppen ezt a mi falunkat hívták meg, akik amúgy is mind bejáratosak voltak a várba, s hogy legyen a legényes háztól is valaki. Összeházasodtak, s boldogan éltek. Esztendő elteltével meg is gyarapodtak. Gyönyörűséges szép leánykája született az ifjú királyasszonynak. Nagy volt az öröm. De nagy lett a bánat is, mert még karonülő sem volt a kicsi királykisasszony, amikor az ifjú királyasszonynak elszakadt az élete fonala. Nagy volt a gyász, a bánat. Még a rétek is mind fekete virágot nyíltak azon a tavaszon. Mert tavasszal történt a szomorú esemény. Hét esztendeig gyászolta az ura s vele a környék népe. De azután a gyász elteltével a szomszédos öregasszonyok mind biztatni kezdték azt a jóravaló embert, hogy nézzen más asszony után, mert az mégiscsak más, ha asszony van a háznál. Addig-addig mind mizseráltak, duruzsoltak az öregasszonyok, addig mind ajánlgattak különbnél különb feleségnek valókat, míg az a jóravaló ember egyszer csak kötélnek állt, s elvett egy nem is tudom, honnan való, idegen fehérnépet. Aki esküvel fogadta, hogy anyja helyett anyja lesz az árvának. De milyen a mostoha? Az elején mézesmázas. Még az édesnél is édesebbnek mutatja magát. Aztán csak kibújik a szög a zsákból. Ki is bújt nemsokára. Mert az embert lassacskán elemésztette az első felesége utáni bánat. S a szép kicsi királykisasszonyra meg szomorú napok virradtak. A cselédek cselédjénél is rosszabb lett a sora. Nem csoda, ha ilyen szomorú nótákat énekelt, amikor csak elrejtőzhetett gonosz mostohája elől.

          Édesanyám, édesanyám,

          Ahelyett, hogy engem szültél,

          Mért nem inkább fát ültettél,

          Vagy egy kutat ástál volna,

          Aki szomjas, ivott volna.

Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték.

–  De egyszer csak – folytatta halkan az asszony –, egyszer csak meghallotta a mostoha a királylány énekét.

–  Nahát, én fát csinálok belőled, te semmirekellő – ragadta meg a hajánál fogva a királykisasszonyt, s kilódította a várból, oda a csorgó fölé, ahol most az a bokor zöldell. S hát abban a pillanatban a királykisasszony gyönyörű fenyőfává változott.

–    Boszorkány volt az a mostoha – vetette közbe valaki.

–    Boszorkány hát – folytatta a mesélő asszony –, de nem az ő akaratából változott fenyőfává a királykisasszony, hanem az édesanyja síron túl is tartó gondoskodása vette ki ekképpen a gonosz mostoha kezéből. Mert ha a mostoha változtatta volna fává a királykisasszonyt, akkor nem lett volna annak a fenyőnek olyan jótékony árnyéka, hogy aki alája telepedik, ha beteg, meggyógyul, ha pedig öreg, megfiatalodik.

–    Hát olyan árnyéka volt?

–   Olyan annak. De egyszer aztán, amikor a mostoha is már kezdett ráncosodni, s alája telepedett, hogy fiatalodjék, villám hasított a fába. De csak az alatta ülő mostohát égette el, hogy még pora sem maradt. A fa alatt pedig megnyílt a föld, és össze is csukódott. Ekképpen vette magához a szerető anya az ő egyetlen leányát. Akkor fakadt az a forrás. A bánatos királylány könnyeiből táplálkozik, mert akármilyen boldog is most szegényke ott lenn az édesanyja mellett, örömében is állandóan a könnyeit hullatja. Úgy megszokta volt a sírást a nagy árvaságban. És hullatja mindaddig, míg vissza nem jön Csaba királyfi vagy az ő követe, aki méltó vőlegénye lehetne a föld mélyébe menekített királylánynak, aki addig is ilyenformán gondoskodik szeretett népéről, hogy legalább friss ivóvízben ne lássunk hiányt ilyen nagy dologidőben.

2008

Utolsó képem róla