Jel, jelen, jelent, jelentés. Útjelekre figyelünk,
jelzéseket küldünk egymásnak, megjelöljük a számunkra fontos dolgokat. Jelvényt
hordunk, jelmezt öltünk magunkra, jelentéseket írunk, jelentéktelen dolgokat
jelentősnek tüntetünk fel. Jelszókat mondogatunk, jeladásra várunk, jelzálogot
fizetünk. Vannak önjelölt jelentkezők, akik jelentőségük teljes tudatában
megjelölnek másokat.
De a
hétköznapok jelentéktelen eseményei között, mögött vajon meglátjuk-e az igazi
jelet, a nekünk szóló jelzést? Vannak-e még jeles napjaink, vagy jellegtelen
időfolyamban sodródunk? Hogyan válhatnak a jelek jellemformáló erővé? Van-e
jelentése múltunknak a jelen számára? Őseink jeltelen sírokban nyugszanak-e,
vagy csak mi nem vesszük észre a jeleket, melyeket ránk hagytak örökségül?
Van-e biztató jel a jövőre vonatkozóan, s hogyan fejthetjük meg?
***
Gyerekkoromban szőni szerettem volna. Ki tudja, miért, miért nem, akkor nem
volt sehol olyan hely, alkalom, ahol megtanulhattam volna Felnőtt fejjel fogtam
hozzá a gyerekkori álom megvalósításához. Az asszony, aki szőni tanított
bennünket, elmondta, hogy a szőnyegeket arról a népről szokták elnevezni, akik
készítik, vagy arról a helyről, ahonnan származnak, és a színezésük, mintájuk
alapján lehet megállapítani, melyik milyen szőnyeg. Majd hozzátette: „Ezeket a
mintákat pedig valamikor úgy olvasták, mint mi a latin betűs ábécét.” Ekkor
feltettem magamban a kérdést: ha ők az övékét igen, akkor mi a mienket miért
nem? Illetve: miért ne?
Megtanultam szőni, de nem szőttem. Tudtam, hogyan, de nem tudtam, mit. Ha nem
ismerem a jeleket, lehet, hogy ostobaságokat szövök. Már nem a szövés érdekelt,
hanem a mintakincs, a jelek, a jelentés: mit szőttek, mit hímeztek öreganyáink
ingujjra, kézelőre, kötényre, párnára, kendőre, főkötőre, keszkenőre,
szemfedőre, mit faragtak, mit festettek öregapáink ládára, tékára, tükrösre,
bölcsőre, borotvatokra, sótartóra. Kerestem, ki tudja mindezt, kerestem azt az
embert, akiről még azt sem tudtam, létezik-e.
***
Debrecen, egyetem, vizsga. Letekintek az aulába: gyerekkorom mesevilága
elevenedik meg egy kiállításon. Színes szőtteseken mesehősök, királylányok,
sárkányok … A kiállítás beköszöntőszövege közli, hogy őskultúránk,
népmesevilágunk, mondakincsünk ott ragyog a csillagos égen, s ezeknek a
jelképeknek az újra felfedezésén, közkinccsé tételén fáradoznak Pap Gábor
művészettörténész és munkatársai. Most már tudom, kit keresek, csak azt nem,
hogy hol.
***
Néhány év múlva. Bercsényi Kollégium. Ilosvay, Arany Toldija, Vörösmarty
Csongor és Tündéje, Katona Bánk bánja, Arany-balladák, János vitéz és a
Tarot-kártya … Magnóval járok az előadásokra. Ez már nem magánügy,
magánkíváncsiskodás; így kell tanítani, különben nincs értelme annak, amit
csinálok.
***
Új
ismereteimet folyamatosan megpróbálom beépíteni a tanításba. Először
szakkörként találtam rá keretet, ahol rítusjátékokkal,
kézműves-foglalkozásokkal, mondákkal, mesékkel, népszokásokkal jártuk körbe az
esztendőt. Ősszel Noé bárkájának történetét és a minden évben esedékes Mérleg-bárkát,
a csodaszarvas és a fehér ló mondáját tanítottam. Karácsony előtt
mézeskalácsból ki is sütöttük a csodaszarvasokat. Azóta is minden évben
ilyentájt mézeskalácsban úszik az iskola. A háromkirályok ünnepén a Szent
koronáról, a Vízöntő havában Atilla király temetéséről, az ártéri
vízgazdálkodásról beszélgettünk. Húsvétkor tojást írókáztunk, s év végén
pünkösdi királyt választottunk, ahol a próbatételek között íjjal való célba
lövés is szerepelt.
***
Ősz
van. Csuhébábut készítünk. Negyedikes nagy gimnazista fiúk is ott ügyködnek a
kicsik között. Az egyik láthatóan el van mélyedve a munkában. Már nem alkot,
hanem teremt. Aranyvörös kukoricabajuszból hosszú, göndör hajat illeszt a bábu
fejére. – Ez Tündér Ilona lesz – jelenti ki. No, akkor nem kötjük be a fejét,
hanem pártát kap. És ott áll előttünk Tündér Ilona talpig aranyszínű
csuhéruhában, aranyos pártában, hosszan leomló hajával. – Tanárnő, ez olyan
szép lett, hogy többet nem fogok ilyet a boltban venni – fogadkozik
elragadtatva a XX. századi Pygmalion. – Miért, Janó, eddig vettél? – hűti le
egyik társa.
***
A
szakköri próbálkozás után beviszem az évkör ismeretét az irodalomórákra. Az
ötödikesek a felfedezés örömével nézegetik Kustár Zsuzsa Világtükrét,
színezgetik a fekete-fehér fénymásolatot. Megkeressük rajta a mese szereplőit.
Ott vannak hiánytalanul: a nyuszi, a medve és őfelsége, Kacor király is. –
Akkor ez a mese a Szűz havára íródott? – kérdi hitetlenkedve Kazi. Milyen jó,
hogy ezt nem nekem kellett kimondanom.
***
Mérleg hava. Mérlegállunk. Az egész osztály mérlegáll. Ki tud a legtovább így
állni? Könnyű vagy nehéz? Könnyű vagy nehéz ítéletet mondani, igazságosnak
lenni? Mér, mérték, mérleg, mérni, mérlegelni. Hol a mérce, a mérték? Meddig
lehet elmenni? Mennyi a megmérhetetlen? Ki a mértéktelen? Hol az igazság?
Mindig igazságosnak kell lennünk? Mi a magasabb rendű: az igazságosság vagy a
megbocsátás? Ki az igazságos, és ki a kegyetlen? Kreón nem gonosz, csak
igazságos; a kegyetlenségig igazságos. Lehet-e az igazságosság mértéktelen? És
a megbocsátás? Mindenkinek meg kell-e bocsátani és minden esetben?
***
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Látszólag egyszerű
a tétel. Egyik oldalon a magyarok, a másikon a törökök. Közelebbről megnézve
már árnyaltabb a kép. A bűnös magyarság kapja büntetésként a török veszedelmet,
de csak a szigetvári magyarok tudják őket feltartóztatni. Mitől mások ők a
többi magyarral szemben? Erősebbek, többen vannak? Nem. De ők még megőrizték
hitüket, erkölcsüket. – Akkor ez egy Noé bárkája, ugye? – kérdezi egy lány a
hátsó padból. Örülök, hogy erre rájöttek, és szégyellem, hogy nem nekem jutott
az eszembe.
***
Szent
Márton napja. Köszöntjük az osztályban a Mártonokat. Három is van belőlük.
Felelevenítjük Szent Márton legendáját, miként vágta el köpenyét, hogy odaadja
felét a koldusnak. Beszélünk a Márton napi rétesnyújtásról, mellyel a földekre
varázsolták egykor a hóköpenyt. Másnapra hófehér a világ, megérkezett az első
hó. A gyerekek izgatottan tolongnak az ablaknál, nézik a hatalmas hópelyheket.
Az egyik Márton megszólal: – Ibolya néni, látod, leesett Márton köpenye.
Én
meg arra gondolok, hogy ez a költészet.
***
Nem
értik a Vízöntőt. Nem értik, hogy lehet az, hogy Vízöntő a neve, mégsem vizes
jegy, hanem levegős. Nem értik, mi az energiaáradás. És ha mégsem víz, akkor
miért jelenítik meg mégis vízzel? Nem értik, hogy nem a víz a lényeg, hanem az
áradás, a hullámzás, és ezt leginkább vízáradattal lehet szemléletessé tenni.
Már érzem, hogy az én energiám is csökken. Valamit nem jól csinálok. Töröm a
fejem, hogyan tudnám más oldalról megközelíteni a problémát, mikor fentről
megérkezik a nem várt segítség. Február kellős közepén nagyot csattan egy
hatalmas villámlás, és nyomában olyan eső zúdul, hogy egy valamirevaló nyári
zivatar is megirigyelhetné. Az ablakra mutatok: – Ez a Vízöntő. – Minden gyerek
az ablakhoz rohan, nézi a szokatlan jelenséget. Arcukon furcsa meghökkenés látszik,
melynek az egyik cserfes hangot is ad: – Ibolya néni, ezt hogy csináltad?
***
Kőmíves Kelemenné. A balladák balladája. Komor és sötét, mint a Bak és a
Vízöntő hava, melynek váltására írható rá. Masszívan ősi hagyatékunk, mint Déva
várának kövei. A történet megrendítő, de a csillagmitológiai értelmezéssel
magasabb szintre tudjuk emelni a jelentését. Most már értik a Vízöntőt, a
tiszta energiát, amely az anyai szeretet hangján még a falból is ki tud szólni.
Bár már 7. osztályosok, néhányan még hajlandók rajzolni. 5-6. osztályban
végigrajzolták a népmeséket, a János vitézt, a Toldit, most már nem hajlandók
rajzolni. Nem erőltetem. Bár nem vagyok rajztanár, az okát sejtem. A
perspektivikus ábrázolásmód megismerésével úgy érzik, már nem rajzolhatnak úgy,
mint a „gyerekek”, s ezzel az új technikával pedig nem tudják kifejezni, amit
szeretnének. Azért még születik néhány remekmű. A kép közepén lobog a máglya,
az előtérben a vár omladozó-épülő falai, a háttérben most érkezik a hintóban
Kőmíves Kelemenné. Minő furcsa „véletlen”: a hintót a benne ülő asszonnyal
éppen eltakarja a máglya lobogó tüze. Még meg sem érkezett, sorsa már eldőlt.
Jelen, múlt, jövő így ér össze egyetlen pillanatban. Ennek a kifejezésére csak
a kép alkalmas.
***
A
szülő aggódik, kételkedik, aggályoskodik: mit csinál a magyartanár az órákon?
Asztrologizál, horoszkopizál? Ennek utána kell járni.
Érzem, hogy nem lehet megfutamodni. Tartok nekik egy előadást: a fény jelentése
műveltségünkben, a templomok benapozása, a körkereszt, mint tér- és időbeli
tájolás, nyelvünk egysége, a napfordulók és napéjegyenlőségek ünnepei, a Napút
és jelei. Minden számomra fontosnak tartott dolgot megpróbálok megemlíteni, de tudatosan
nem bontok ki minden részletet – egy estébe úgysem férne minden bele –, hagyom,
hogy a kérdések tovább gyűrűzzenek a szülőkben, én már újabb témára térek. A
szülői értekezlet váratlan fordulattal ér véget. A szülők megkérdezik tőlem,
mikor és hol szoktam felnőtteket oktatni. Azóta már két újabb találkozót
szerveztünk.
***
Részlet Veronika leveléből: „Mióta nem találkoztunk, teljesen átértékelődött
bennem az a négy év! Hálásan köszönöm azt a tudást, amit kaptam. Mindenki
csodálkozik, hogy honnan van fogalmam a kazettás mennyezet virágairól, az
életfáról, a fény születéséről.”
***
Jelenlegi tudásom nagy részét Pap Gábornak és az általa megnyílt világlátásnak
köszönhetem. Ő mutatott rá a világ jelenségeinek jelentésére. Korábbi tudásom
nekem is átértékelődött, szervesebb kapcsolódási formát öltött. Ahogy a szülői
szeretetet visszaadni nem lehet, csak továbbadni, a tanítást sem lehet
viszonozni, csak továbbadni. Köszönöm, hogy nekem van mit továbbadnom, s
remélem, hogy annak, amit én kaptam, legalább egy részét sikerül.
***
A
napokban odajött hozzám egyik tanítványom, s elmondta, hogy barátaival
Magyarország felébresztésén szeretne munkálkodni. Tudom, miért nekem mondta el.
Persze, hogy segítek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése