Soha!

Peti alapvetően szeretett iskolába járni. Könnyen barátkozott, és könnyen tanult. Barna gombszeme mindig csillogott a jókedvtől és vidámságtól. Nyílt, eleven tekintete és értelme azonnal befogadta az ismereteket, kedves mosolyával pedig azonnal levette a lábáról az osztálytársait és a tanító nénit is. Szívesen kölcsönadta ceruzáját, tollát, színes számolókorongjait annak, aki otthon felejtette a magáét. Órán készségesen ugrott, és összeszedte a házi feladatokat, cipelte a füzetcsomagokat a tanító néni után, s ha táblát kellett törölni, vagy az eldobált uzsonnás zacskókat kellett a folyosón összeszedni, mindig az elsők között volt. Társai szerettek vele játszani, mert nem volt irigy, a labdajátékoknál nem követelte magának a dicsőséget, pedig fürge lábú, ügyes játékos volt, és többnyire az a csapat nyert, amelyiknek ő is a tagja volt.

Csak Danival nem sikerült megbarátkoznia. Danival, aki az osztályban a legnagyobb, legtestesebb, legerősebb fiú volt. Ki is használta testi fölényét, és uralkodott a többieken, akik szép lassan meghunyászkodva behódoltak neki, ha nem akartak az öklével megismerkedni. Mert Dani nem átallotta használni is, ha úgy hozta kedve. Súlyos pörölyként csapott le vele az engedetlen alattvalókra, hogy megregulázza őket, és érvényt szerezzen kivívott hatalmának. Így aztán a többiek rendszerint odaadták neki a tízóraijukat, ami olyan hirtelent tűnt el Dani hatalmas étvággyal rendelkező gyomrában, hogy eredeti tulajdonosai még csak egy sóvár pillantást sem tudtak rá vetni. Dani elszedte tőlük az ebédjegyüket, radírjukat, ceruzájukat, sőt néha még a zsebpénzüket is. Bár sóhajtozva, könnyes szemekkel, néha morogva, de beszolgáltatták a kényúrnak járó sarcot a békesség kedvéért.

Csak Peti nem akart beállni a sorba. Ezért Dani ahol csak szerét ejtette, fegyelmezett rajta egy sort. Peti az óraközi szünetekben és tanítás után próbálta kikerülni, de ha mégis belebotlott, akkor igyekezett fejét leszegve, magát még apróbbra összehúzva elosonni. Többnyire sikerült neki, mert fürgébb volt a nagydarab, lomha Daninál, de gyomra ilyenkor elkezdett remegni, és a szíve a torkában kalapált, mert ha Dani mégis elkapta, akkor nem úszta meg az ütlegelést.

Azon a délutánon nem sikerült elkerülnie Danit. Hazafelé menet elállta az útját, és nem volt más hátra, meg kellett mérkőznie vele. Peti elsápadt, lába a földbe gyökerezett, amikor Dani fölébe magasodva rábődült:

–        Add ide a mobilodat!

Petiben felágaskodott az indulat. No, azt már nem! Egy hónappal azelőtt lepték meg vele a szülei, hogy iskola után tudjon nekik telefonálni, mikor megy edzésre vagy a zeneiskolába, hogy történt-e vele valami, vagy mikor fog hazaérni. És most ezt akarja tőle ez a behemót hájpacni elvenni?! No, azt már nem! Szeme kigyúlt, pici keze ökölbe szorult, orrcimpája megremegett, s csak a szája sarkából sziszegte a szót:

–        Soha!

– Akkor elveszem! – eresztette ki a hangját vészjóslóan Dani, hogy még félelmetesebbnek tűnjön, és elindult Peti felé, mint egy tank, széles vigyorral a szája szélén a zsákmány biztos tudatában.

Peti izmai pattanásig feszültek, ereiben haragosan száguldozott a vér, fejét konokul leszegte, majd mint egy rugó, úgy szökkent fel, és kemény kis koponyájával felütötte Dani állát, aki az ütés erejétől és váratlanságától elplattyant a járdán, mint egy jól megtermett varangyos béka. Foga összekoccant, szemei vérben forogtak, fel akart tápászkodni, hogy bosszút álljon az engedetlen Petin, de amikor észrevette, hogy a többi fiú szép lassan közelít hozzá, és már-már körbeállva méregetik, rádöbbent, hogy vége a basáskodásnak. Így aztán jobbnak látta visszazuttyani vert helyzetébe, hátha elkerülheti, hogy most egyszerre törlesszen neki az összes fiú.

Peti felülről rávillantotta a szemét, teste még remegett az előbb átélt sokk hatásától, de most már a győztesek fölényével, kipirult arccal harsogta a földön fetrengő hájpacni palacsintaképébe:

– Soha!