Zöld meditáció

Fekszem a magas fűben. Kicsit még nyirkos a hajnali harmattól, de a lombok között átszűrődő napfény már melegítő sugarakat terít rám. Hosszú fűszálak csiklandozzák az arcomat, és néhány virág is itt lengedezik körülöttem. Körös-körül az erdő fái hatalmasan magasodnak fölém, és leveleik a zöld ezer színében pompáznak. Széleikre a napfény aranyos pászmákat húz, ahogy meg-megcsillan a lágy szellő fodrozta falevelek között. Magamba szívom az erdő zöld illatát, és már én is egészen zöld vagyok. Zöld a bokámig, a derekamig, zöld a fejem búbjáig. Ragyogó smaragdzöld. Együtt lélegzem a fákkal, füvekkel, virágokkal. Az erdő része vagyok. 

Én magam vagyok az erdő.

Magyarország felébresztése

Jel, jelen, jelent, jelentés. Útjelekre figyelünk, jelzéseket küldünk egymásnak, megjelöljük a számunkra fontos dolgokat. Jelvényt hordunk, jelmezt öltünk magunkra, jelentéseket írunk, jelentéktelen dolgokat jelentősnek tüntetünk fel. Jelszókat mondogatunk, jeladásra várunk, jelzálogot fizetünk. Vannak önjelölt jelentkezők, akik jelentőségük teljes tudatában megjelölnek másokat.

         De a hétköznapok jelentéktelen eseményei között, mögött vajon meglátjuk-e az igazi jelet, a nekünk szóló jelzést? Vannak-e még jeles napjaink, vagy jellegtelen időfolyamban sodródunk? Hogyan válhatnak a jelek jellemformáló erővé? Van-e jelentése múltunknak a jelen számára? Őseink jeltelen sírokban nyugszanak-e, vagy csak mi nem vesszük észre a jeleket, melyeket ránk hagytak örökségül? Van-e biztató jel a jövőre vonatkozóan, s hogyan fejthetjük meg?

                                                        ***

         Gyerekkoromban szőni szerettem volna. Ki tudja, miért, miért nem, akkor nem volt sehol olyan hely, alkalom, ahol megtanulhattam volna Felnőtt fejjel fogtam hozzá a gyerekkori álom megvalósításához. Az asszony, aki szőni tanított bennünket, elmondta, hogy a szőnyegeket arról a népről szokták elnevezni, akik készítik, vagy arról a helyről, ahonnan származnak, és a színezésük, mintájuk alapján lehet megállapítani, melyik milyen szőnyeg. Majd hozzátette: „Ezeket a mintákat pedig valamikor úgy olvasták, mint mi a latin betűs ábécét.” Ekkor feltettem magamban a kérdést: ha ők az övékét igen, akkor mi a mienket miért nem? Illetve: miért ne?

         Megtanultam szőni, de nem szőttem. Tudtam, hogyan, de nem tudtam, mit. Ha nem ismerem a jeleket, lehet, hogy ostobaságokat szövök. Már nem a szövés érdekelt, hanem a mintakincs, a jelek, a jelentés: mit szőttek, mit hímeztek öreganyáink ingujjra, kézelőre, kötényre, párnára, kendőre, főkötőre, keszkenőre, szemfedőre, mit faragtak, mit festettek öregapáink ládára, tékára, tükrösre, bölcsőre, borotvatokra, sótartóra. Kerestem, ki tudja mindezt, kerestem azt az embert, akiről még azt sem tudtam, létezik-e.

                                                        ***

         Debrecen, egyetem, vizsga. Letekintek az aulába: gyerekkorom mesevilága elevenedik meg egy kiállításon. Színes szőtteseken mesehősök, királylányok, sárkányok … A kiállítás beköszöntőszövege közli, hogy őskultúránk, népmesevilágunk, mondakincsünk ott ragyog a csillagos égen, s ezeknek a jelképeknek az újra felfedezésén, közkinccsé tételén fáradoznak Pap Gábor művészettörténész és munkatársai. Most már tudom, kit keresek, csak azt nem, hogy hol.

                                                         ***

     Néhány év múlva. Bercsényi Kollégium. Ilosvay, Arany Toldija, Vörösmarty Csongor és Tündéje, Katona Bánk bánja, Arany-balladák, János vitéz és a Tarot-kártya … Magnóval járok az előadásokra. Ez már nem magánügy, magánkíváncsiskodás; így kell tanítani, különben nincs értelme annak, amit csinálok.

                                                        ***

      Új ismereteimet folyamatosan megpróbálom beépíteni a tanításba. Először szakkörként találtam rá keretet, ahol rítusjátékokkal, kézműves-foglalkozásokkal, mondákkal, mesékkel, népszokásokkal jártuk körbe az esztendőt. Ősszel Noé bárkájának történetét és a minden évben esedékes Mérleg-bárkát, a csodaszarvas és a fehér ló mondáját tanítottam. Karácsony előtt mézeskalácsból ki is sütöttük a csodaszarvasokat. Azóta is minden évben ilyentájt mézeskalácsban úszik az iskola. A háromkirályok ünnepén a Szent koronáról, a Vízöntő havában Atilla király temetéséről, az ártéri vízgazdálkodásról beszélgettünk. Húsvétkor tojást írókáztunk, s év végén pünkösdi királyt választottunk, ahol a próbatételek között íjjal való célba lövés is szerepelt.

                                                        ***

       Ősz van. Csuhébábut készítünk. Negyedikes nagy gimnazista fiúk is ott ügyködnek a kicsik között. Az egyik láthatóan el van mélyedve a munkában. Már nem alkot, hanem teremt. Aranyvörös kukoricabajuszból hosszú, göndör hajat illeszt a bábu fejére. – Ez Tündér Ilona lesz – jelenti ki. No, akkor nem kötjük be a fejét, hanem pártát kap. És ott áll előttünk Tündér Ilona talpig aranyszínű csuhéruhában, aranyos pártában, hosszan leomló hajával. – Tanárnő, ez olyan szép lett, hogy többet nem fogok ilyet a boltban venni – fogadkozik elragadtatva a XX. századi Pygmalion. – Miért, Janó, eddig vettél? – hűti le egyik társa.

                                                        ***

         A szakköri próbálkozás után beviszem az évkör ismeretét az irodalomórákra. Az ötödikesek a felfedezés örömével nézegetik Kustár Zsuzsa Világtükrét, színezgetik a fekete-fehér fénymásolatot. Megkeressük rajta a mese szereplőit. Ott vannak hiánytalanul: a nyuszi, a medve és őfelsége, Kacor király is. – Akkor ez a mese a Szűz havára íródott? – kérdi hitetlenkedve Kazi. Milyen jó, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom.

                                                        ***

         Mérleg hava. Mérlegállunk. Az egész osztály mérlegáll. Ki tud a legtovább így állni? Könnyű vagy nehéz? Könnyű vagy nehéz ítéletet mondani, igazságosnak lenni? Mér, mérték, mérleg, mérni, mérlegelni. Hol a mérce, a mérték? Meddig lehet elmenni? Mennyi a megmérhetetlen? Ki a mértéktelen? Hol az igazság? Mindig igazságosnak kell lennünk? Mi a magasabb rendű: az igazságosság vagy a megbocsátás? Ki az igazságos, és ki a kegyetlen? Kreón nem gonosz, csak igazságos; a kegyetlenségig igazságos. Lehet-e az igazságosság mértéktelen? És a megbocsátás? Mindenkinek meg kell-e bocsátani és minden esetben?

                                                        ***

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Látszólag egyszerű a tétel. Egyik oldalon a magyarok, a másikon a törökök. Közelebbről megnézve már árnyaltabb a kép. A bűnös magyarság kapja büntetésként a török veszedelmet, de csak a szigetvári magyarok tudják őket feltartóztatni. Mitől mások ők a többi magyarral szemben? Erősebbek, többen vannak? Nem. De ők még megőrizték hitüket, erkölcsüket. – Akkor ez egy Noé bárkája, ugye? – kérdezi egy lány a hátsó padból. Örülök, hogy erre rájöttek, és szégyellem, hogy nem nekem jutott az eszembe.

                                                        ***

         Szent Márton napja. Köszöntjük az osztályban a Mártonokat. Három is van belőlük. Felelevenítjük Szent Márton legendáját, miként vágta el köpenyét, hogy odaadja felét a koldusnak. Beszélünk a Márton napi rétesnyújtásról, mellyel a földekre varázsolták egykor a hóköpenyt. Másnapra hófehér a világ, megérkezett az első hó. A gyerekek izgatottan tolongnak az ablaknál, nézik a hatalmas hópelyheket. Az egyik Márton megszólal: – Ibolya néni, látod, leesett Márton köpenye.

         Én meg arra gondolok, hogy ez a költészet.

                                                        ***

         Nem értik a Vízöntőt. Nem értik, hogy lehet az, hogy Vízöntő a neve, mégsem vizes jegy, hanem levegős. Nem értik, mi az energiaáradás. És ha mégsem víz, akkor miért jelenítik meg mégis vízzel? Nem értik, hogy nem a víz a lényeg, hanem az áradás, a hullámzás, és ezt leginkább vízáradattal lehet szemléletessé tenni. Már érzem, hogy az én energiám is csökken. Valamit nem jól csinálok. Töröm a fejem, hogyan tudnám más oldalról megközelíteni a problémát, mikor fentről megérkezik a nem várt segítség. Február kellős közepén nagyot csattan egy hatalmas villámlás, és nyomában olyan eső zúdul, hogy egy valamirevaló nyári zivatar is megirigyelhetné. Az ablakra mutatok: – Ez a Vízöntő. – Minden gyerek az ablakhoz rohan, nézi a szokatlan jelenséget. Arcukon furcsa meghökkenés látszik, melynek az egyik cserfes hangot is ad: – Ibolya néni, ezt hogy csináltad?

                                                        ***

         Kőmíves Kelemenné. A balladák balladája. Komor és sötét, mint a Bak és a Vízöntő hava, melynek váltására írható rá. Masszívan ősi hagyatékunk, mint Déva várának kövei. A történet megrendítő, de a csillagmitológiai értelmezéssel magasabb szintre tudjuk emelni a jelentését. Most már értik a Vízöntőt, a tiszta energiát, amely az anyai szeretet hangján még a falból is ki tud szólni. Bár már 7. osztályosok, néhányan még hajlandók rajzolni. 5-6. osztályban végigrajzolták a népmeséket, a János vitézt, a Toldit, most már nem hajlandók rajzolni. Nem erőltetem. Bár nem vagyok rajztanár, az okát sejtem. A perspektivikus ábrázolásmód megismerésével úgy érzik, már nem rajzolhatnak úgy, mint a „gyerekek”, s ezzel az új technikával pedig nem tudják kifejezni, amit szeretnének. Azért még születik néhány remekmű. A kép közepén lobog a máglya, az előtérben a vár omladozó-épülő falai, a háttérben most érkezik a hintóban Kőmíves Kelemenné. Minő furcsa „véletlen”: a hintót a benne ülő asszonnyal éppen eltakarja a máglya lobogó tüze. Még meg sem érkezett, sorsa már eldőlt. Jelen, múlt, jövő így ér össze egyetlen pillanatban. Ennek a kifejezésére csak a kép alkalmas.

                                                    ***

         A szülő aggódik, kételkedik, aggályoskodik: mit csinál a magyartanár az órákon? Asztrologizál, horoszkopizál? Ennek utána kell járni.

         Érzem, hogy nem lehet megfutamodni. Tartok nekik egy előadást: a fény jelentése műveltségünkben, a templomok benapozása, a körkereszt, mint tér- és időbeli tájolás, nyelvünk egysége, a napfordulók és napéjegyenlőségek ünnepei, a Napút és jelei. Minden számomra fontosnak tartott dolgot megpróbálok megemlíteni, de tudatosan nem bontok ki minden részletet – egy estébe úgysem férne minden bele –, hagyom, hogy a kérdések tovább gyűrűzzenek a szülőkben, én már újabb témára térek. A szülői értekezlet váratlan fordulattal ér véget. A szülők megkérdezik tőlem, mikor és hol szoktam felnőtteket oktatni. Azóta már két újabb találkozót szerveztünk.

                                                        ***

         Részlet Veronika leveléből: „Mióta nem találkoztunk, teljesen átértékelődött bennem az a négy év! Hálásan köszönöm azt a tudást, amit kaptam. Mindenki csodálkozik, hogy honnan van fogalmam a kazettás mennyezet virágairól, az életfáról, a fény születéséről.”

                                                        ***

         Jelenlegi tudásom nagy részét Pap Gábornak és az általa megnyílt világlátásnak köszönhetem. Ő mutatott rá a világ jelenségeinek jelentésére. Korábbi tudásom nekem is átértékelődött, szervesebb kapcsolódási formát öltött. Ahogy a szülői szeretetet visszaadni nem lehet, csak továbbadni, a tanítást sem lehet viszonozni, csak továbbadni. Köszönöm, hogy nekem van mit továbbadnom, s remélem, hogy annak, amit én kaptam, legalább egy részét sikerül.

                                                        ***

         A napokban odajött hozzám egyik tanítványom, s elmondta, hogy barátaival Magyarország felébresztésén szeretne munkálkodni. Tudom, miért nekem mondta el. Persze, hogy segítek.

Nagycsütörtök tanítása

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe a húsvét – a feltámadás, az újjászületés szívet vidámító, napsugaras ünnepe. De vajon eszünkbe jut-e, hogy a húsvéti feltámadást megelőzi egy gonoszság által vezérelt tett, mely Jézus megkínzatásához és keresztre feszítéséhez vezetett? Ez pedig nem volt más, mint az árulás, Júdás árulása nagycsütörtök éjszakáján.

      Az árulás lényegét, jellemzőit, természetét festi meg a XIII. században élt, beavatott, sokat tudó firenzei mester, Giotto di Bondone a padovai Scrovegni-kápolna freskósorozatának egyik tanulságos képén. 

Giotto: Júdás csókja

      A képen magát az árulás pillanatát látjuk. Júdás, az áruló éppen átöleli Jézust, hogy áruló csókjával megjelölje, kit kell a katonáknak elfogniuk. Sárga köpenyével szinte teljesen eltakarja Jézus bíborszínű köntösét. Jézus egyenes alakja fölémagasodik Júdás meggörbült testének, arca szigorú, számon kérő tekintetén látszik, hogy tisztában van Júdás szándékával. Júdás egész alakjáról, testtartásáról lerí a félelem, sunyi szemében ott a rettegés, de azért görcsösen elköveti tettét. Piócaként kapaszkodik Jézusba, és ölelése fojtogató. Giotto pontosan tudta, kinek van félnivalója: az árulónak vagy az elárultnak.

De mi lehetett Júdás árulásának oka, mozgatója? Mondhatjuk, hogy pénzért tette, hiszen a papok fizettek neki. Mennyit is? Harminc ezüstöt. Nem mélyedtem el az akkori pénzügyi viszonyok kutatásába, de ez biztosan nem volt kevés pénz. Nem volt kevés azoknak, akik rézpénznél egyebet nemigen láttak egész életükben. De nem az ezüstpénz volt a legnagyobb pénz a Római Birodalom időszakában, hanem az arany. Ha Júdás, mint egyszerű, hétköznapi járókelő meghall vagy olvas egy hirdetményt, és történetesen tudomása van Jézusról és társairól, akkor talán el tudnám hinni, hogy harminc ezüstpénzért tesz egy kerülőt a templomba, és elmondja, hol található a keresett személy. De Júdás? Aki tanítványa, társa, mondhatni barátja volt Jézusnak? Ha pénzért tette volna, biztosan alkudott volna egy nagyobb összegért, és lehetőleg aranyban. Arról nem tudunk, hogy megfenyegették vagy megzsarolták volna – különben is, akkor nem adtak volna neki pénzt.

Más oka volt. Giotto ezt is tudta, és meg is festette. A kép legfeltűnőbb színfoltja Júdás sárga köpenye. A sárga a színszimbolikában az irigység jelképe. Szólásaink között vannak is erre utalók: „Elöntötte a sárga irigység,” „Sárga lett az irigységtől.”

Júdás irigy volt. Mérhetetlenül féltékeny és irigy Jézusra. Ő nem a tanítót, a gyógyítót, az Isten fiát látta benne, mint a többi tanítvány, hanem valakit, aki többet tud nála, több nála, valakit, akit tömegek követnek és imádnak, valakit, akiről tudta, hogy ő nem szárnyalhatja túl, valakit, akiről tudta, hogy ő nem lehet soha.

Saját elhatározásából ment be a templomba elárulni Jézust. Nem a pénzért, hanem azért, hogyha ő nem lehet olyan magasan, mint Jézus, akkor lerántsa onnan. Ez a gyarló tulajdonság nem csupán egyedül Júdásé. Minden értéktelen de nagyravágyó, hataloméhes ember ezt teszi. Ha ő nem ér fel az igazi értékhez, az igazi nagysághoz, akkor megpróbálja befeketíteni, megrágalmazni, megalázni, lehúzni a sárba, és amennyiben mód van rá, elpusztítani. És ennek minden pillanatát szereti ki is élvezni. Mint Júdás. Ő sem éri be azzal, hogy meghúzódva a fák vagy bokrok között rámutasson Jézusra. Bár remeg a félelemtől, odamegy Jézushoz, és a leggyalázatosabb módon, a szeretetet, barátságot, testvérséget jelentő csókkal árulja el. Ezzel mutatja Jézusnak, hogy fölötted vagyok, én rendelkezem a sorsodról, és ez a véleményem a szeretetről szóló tanításodról.

Ettől gonosz. Mert megfontolt, mert előre eltervezett, mert szándékos. Nem kapzsiság, nem erőszakos megfélemlítés készteti tette elkövetésére, hanem ártani akaró gonosz szándék. Látni akarja Jézus bukását, meghurcoltatását, esetleg még halálát is. És tudatni akarja vele, hogy mindezt ő intézte így. Talán még azt is várta, hogy Jézus könyörögjön neki az életéért. Hogy odavághassa neki: no, ki a nagyobb, a hatalmasabb a másiknál?

Giotto képe döbbenetes, ahogy elénk tárja ezt a jelenetet. Bár Júdás mögött ott vannak a katonák készen arra, hogy elfogják Jézust, az igazi erő mégis Jézus alakjából sugárzik. Az igazságot, a jóságot, a szeretetet nem lehet eltaposni. Meg lehet sebezni, meg lehet tagadni, de elpusztítani nem lehet. Mert feltámad. Feltámad és számon kér. Nem fenyegetően, nem büntetően, csak a lelkiismereten keresztül. Ha Júdás valaha is azt hitte, hogy Jézus halálával ő majd magasabbra kerül az emberek szemében, akkor nagyot tévedett. Olyan mélyre zuhant, amilyen mélyre ember csak zuhanhat. Tudjuk, mi lett a sorsa: lelkiismerete nem hagyta nyugodni, és végül önkezével vetett véget nyomorúságos és szánalmas életének. Senki el nem siratta, senki meg nem gyászolta.

Az árulók jutalma még a túlvilágon is a legborzalmasabb. Dante az „Isteni színjáték” című költeményében leírja a középkor által elképzelt túlvilágot, és a pokol legalsó bugyrában összesen három bűnös van, akiket a Sátán marcangol örökkétig. És nekik nem a gyilkosság a legfőbb bűnük, hanem az árulás. Kik ők? Brutus és Cassius, akik jótevőjüket, Julius cézárt árulták el, és Júdás, aki mesterét, tanítóját, barátját, Jézust árulta el. Ez a kép is képletes. A bűnösöket marcangoló Sátán nem más, mint a saját lelkiismeretük, mely a túlvilágon sem hagyja békében pihenni lelküket.

Jézus, a szeretet viszont feltámadt, és köztünk él, csak be kell engednünk a szívünkbe.

Ez nagycsütörtök tanítása.

A vízkereszt három csodája

Vízkereszt a keresztény évkör egyik legsokrétűbb, csodákkal tele ünnepnapja. Jézus életének három fontos történése kötődik hozzá, és mind a háromban megjelenik a csoda, az isteni kinyilatkoztatás, megtapasztalhatjuk, hogy Isten fia áll előttünk. Ez a három esemény: a három királyok látogatása, Jézus megkeresztelkedése a Jordánban és a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn. Mindhárom esemény középpontjában Jézus áll, aki bizonyítékokkal szolgál arra, hogy ő az Isten fia.

Giotto: Háromkirályok hódolata

Vízkereszt napjával ér véget a karácsonyi ünnepkör. Ilyenkor szokás a karácsonyfát is lebontani. A magyarlakta vidékeken ezen a napon járták a „háromkirályok” köszönteni a kis Jézust. Ez a nap a három napkeleti bölcs vagy három király látogatásának napja, akik egy különös, ismeretlen csillagot követve jutnak el a kis Jézushoz, hogy ajándékaikkal hódoljanak előtte, az új király előtt. Jézusnak már a születését is csodás égi jel hirdeti, és a három napkeleti bölcset vagy királyt mágusoknak is szokták nevezni. Nem mindennapi csillagászati tudásuk alapján találják meg az újszülötthöz vezető utat. Ajándékaik is csodásak: nem a hétköznapi ember szemével mérik ajándékaikat, az aranyat, tömjént, mirhát. A tömjén füstjét tisztításra, gonoszűzésre használták már az ókorban is. Jelképezi Jézus jövetelének célját, a világ megszabadítását a gonosztól, a bűntől. A mirha olaját használták a királyok felkenésére, de a halottak testét is ezzel kenték be. Belsőleg használva bódító hatású, ezért az ókorban a keresztre feszítetteket ezzel itatták, amit Jézus elutasított. Az arany a Nap féme, a királyok jele. Tehát a napkeleti bölcsek tudták, hogy Jézusnak milyen ajándékot kell hozniuk. Festők százai festették meg ezt a jelenetet az évszázadok során, de ritka az olyan beavatott, sokat tudó festő, mint a XIII. században élt firenzei Giotto di Bondone, aki azt is tudta, hogy a királyoknak milyen formában kell az aranyat átadni. A legtöbb festő képén az aranyat zacskóban, aranypénz vagy aranyrudak formájában nyújtják a kisded Jézusnak. Giotto freskóján a legidősebb király hozza az aranyat. A képen Mária előtt térdel, aki a kisdedet az ölében tartja. Az aranyat a napkeleti király már elhelyezte Mária lába elé egy korona formájában. Így kell egy királynak aranyat ajándékozni, nem úgy, mint egy kalmárnak. A kép egyébként eszünkbe juttat egy fontos pillanatot is a magyar történelemből. Nekünk is volt egy öreg királyunk, aki halála előtt felajánlotta koronánkat Jézus édesanyjának, Szűz Máriának, aki azóta Magyarország örökös királynéja. Ezt a királyt ma Szent István néven tartja számon a történelem.

A másik, szintén Vízkereszt napjához kötődő esemény Jézus életében a Jordán vizében való megkeresztelkedése volt. Innen a Vízkereszt napja elnevezés is. Jézus felnőtt férfiként, harmincévesen, önként vállalja a keresztséget, a vízbemerülést. Ekkor nyeri el a krisztusi minőséget, innentől kezdve lesz ő Jézus Krisztus. Az atya pedig mennyei szózattal ismeri el az emberi világban, hogy Jézus valóban az Ö fia. A csodás eseményt Lukács így örökítette meg evangéliumában: „Lőn pedig, hogy mikor mind a község keresztelkednék; és Jézus is megkeresztelkedett volna és imádkoznék, megnyilatkoznék az ég; és leszállana a Szent Lélek testi ábrázatban, mint egy galamb, őreá, és szózat lenne mennyből, ezt mondván: Te vagy amaz én szerelmes Fiam, tebenned vagyon az én kedvem!”

A harmadik esemény már Jézus megkeresztelkedése után következik be: ez a kánai csoda, amikor egy menyegzőn, ahova Jézus és anyja, Mária is hivatalosak, elfogy a bor. Akkor Mária kérésére Jézus a korsókban lévő vizet borrá változtatja.

Az első két esetben Jézus körül történnek a csodák, bizonyítván Jézus istenfiúságát, a harmadik esetben már ő tesz csodát. Ez Vízkereszt napjának hármas csodája, mely Jézus életének három fontos pontját jelöli ki: születését, megkeresztelkedését és tanító, gyógyító, világjavító munkájának kezdetét.