Mai modern társadalmunkban a halál egyfajta tabuvá
válik, amikor személyesen érint bennünket. Talán túl sokat is találkozunk vele
a TV-híradókban, újságokban, nem is beszélve az erőszakos témájú filmekről;
cinikus, morbid vicceket mesélünk, de amikor személyessé válik, akkor
hallgatásba burkolózunk, megpróbáljuk nem észrevenni, és gyakran távol tartani
magunkat mind a halál tényétől, jelenvalóságától, mind pedig haldokló
családtagjainktól. Azzal, hogy kórházba visszük őket, úgy gondoljuk, hogy
megtettük a tőlünk telhető legjobbat.
Már elég régen felfigyeltem erre a jelenségre, de
igazán akkor kezdett el foglalkoztatni a dolog, amikor egy megdöbbentő
eseménynek voltam a tanúja egy végzős gimnáziumi osztályom kapcsán.
Az eset az iskolai év végén történt, túl az
írásbeli érettségiken, amikor a végzős osztályok már nem járnak be a tanórákra,
hanem otthon készülnek a szóbeli vizsgákra. Nem tudom, más iskolákban mi a
szokás, de nálunk ilyenkor minden osztály hetente két meghatározott napon
bejöhet konzultálni a vizsgáztató tanárokhoz.
Egyik nap beérvén az iskolába, meglepve
tapasztaltam, hogy majdnem az egész osztály ott gyülekezik az iskola
bejáratánál. Rögtön meg is kérdeztem tőlük, hogy mit keresnek ott, hiszen nem az
volt a konzultációs napjuk. Megrökönyödésemre azt válaszolták, hogy az orvosi
egyetemre mennek megnézni, hogy boncolnak fel egy embert. Kérdésemre elmondták,
hogy a biológiatanáruk szervezte meg ezt a „tanulmányi kirándulást”.
Elképedésemnek nem adtam hangot, csak megkérdeztem, hogy a tanár úr is velük
megy-e a boncterembe. A tanítványaim azt válaszolták, hogy nem, mert ő rosszul
van tőle, csak megszervezte nekik a programot, odakíséri, majd otthagyja őket.
Na, ekkor már nem meghűlt, hanem felforrt bennem a vér, de még mindig nem
szóltam semmit.
Két héttel később, az érettségi banketten, vacsora
után az osztály nagyobbik felével összetoltunk néhány asztalt, és körbeülve
beszélgettünk. Mintha véletlenül jutott volna az eszembe, megkérdeztem őket,
hogy tetszett a boncolás. Elég hangosan tettem fel a kérdést, hogy a szomszédos
asztalnál ülő biológiaszakos kolléga is hallja. Hát hallotta is. És azt is, hogy
a tanítványaim egymást túllicitálva kiabálták, hogy milyen rettenetes volt,
mennyire elborzasztotta őket a látvány. Amikor kifogytak a szóból, csak ennyit
mondtam csendesen: „Örülök, hogy sikerült ilyen értékes tapasztalatot
szereznetek, és megtanultátok, hogyan kell egy hullát felboncolni. Most már
csak azt kell megtanulnotok, hogy ha egy hozzátartozótok meghal, hogyan kell
lefogni a szemét, hogyan kell megmosdatni, hogyan kell felöltöztetni, és hogyan
kell a végtisztességet megadni neki. Akkor elmondhatjátok magatokról, hogy
felnőttek vagytok.
A tanítványaim elhallgattak, én meg a szemem
sarkából láttam, amint a kollégám kisomfordál az étteremből.
Az iskolában elmondtam az esetet néhány
kollégámnak, és páran megkértek, hogy erről a témáról beszélnék-e az
osztályaikkal osztályfőnöki órán. Rövid gondolkodás után azt mondtam, hogy a
következő feltételekkel vállalom: csak végzős osztályokban vállalom, alsóbb
éveseknél nem. Ha van olyan tanuló, aki nem szeretne erről hallani, mert nem
érzi magát felkészültnek, akkor azt engedjék ki az óráról. Valamint csak a
Skorpió vagy a Halak havában vagyok hajlandó ilyen témájú előadást tartani, és
ilyen címmel, hogy „Érkezés és távozás”, vagyis nem csupán a halálról, de az
élet másik nagy fordulópontjáról, a születésről is beszélnék.
Így történt, hogy jó pár évig tartottam ilyen
jellegű osztályfőnöki órákat, amíg voltak olyan kollégáim, akik kérték.
Miért éppen a Skorpió és a Halak hava?
Az északi félgömbön a szárazföldi éghajlaton az
ősz és a tél analógiásan megidézi a halált, míg a tavasz a feltámadást és a
szerelmet. A Skorpió és a Halak hava az a két időszak, amikor a természet a
legközelebb van a halálenergiákhoz. Október végén, amikor a Skorpió hava
kezdődik, a vegetáció lelassul, a fák lehullatják leveleiket, és álomba
merülnek. A növényi lét visszahúzódik a magvakba, gyökerekbe, gumókba,
rügyekbe, és a növények legtöbbjének a többi része elhal. A Halak havának
időszakára, február végére ezek az elhalt növényi részek televénnyé válnak, és
az új növényeknek adnak táptalajt. A magvakat, gumókat, hagymákat el kell
„temetni” a földbe, ahol „meg kell halniuk”, hogy új növények növekedjenek ki
belőlük. Már nem a saját létüket élik, csupán táplálékai az új életnek, ami
belőlük nő ki. Így a természeti népek számára a vetés a temetésnek az
analógiájává vált.
A halottak napja nem véletlenül került a Skorpió
havába, és nem tavaszra, ahol viszont a feltámadás ünnepe van. Az angolszász
országokban hagyományos, és most már nálunk is elterjedőben lévő Halloween is
Skorpió-ünnep, amikor az év sötét fele kezdődik, és a hagyományos gondolkodás
szerint a gonosz lelkek ilyenkor előjönnek az alsó világból. A sötétséget
mindig is azonosították a rosszal, a gonosszal, a félelmetessel, a halállal,
míg a fény a jónak, az életnek, a szeretetnek volt a megfelelője.
A Halak az utolsó sötét hónap az évben a tavasz
eljövetele előtt, és a halált jelképezi a feltámadás előtt. És nincs feltámadás
halál nélkül. Ezt jelképezi a negyven napos böjt is húsvét előtt a keresztény
vallásban, ami a Halak havának időszakát foglalja magába.
Az évnek mindkét említett pontján az emberiség
különböző rítusokkal segítette a természet működését. Magyarországon például
ősszel, a szüreti ünnepségek során a kisbíró végigjárta a falut, és kikiáltotta
azoknak a neveit, akik az év során a törvény vagy a falu közössége ellen
vétettek. Ezt egyfajta megtisztításnak szánták a tél beállta előtt, mint ahogy
a haldokló is meggyónta bűneit, kibékült haragosaival halála előtt, hogy ne
cipelje lelke terhét magával a másvilágba.
A farsang vége a Halak havára esik. Sok faluban
ilyenkor szalmából úgynevezett kiszebábut készítettek, felöltöztették, majd ráolvasták
a tél minden betegségét, kivitték a falu szélére, és ott elégették, mint a tél
szimbólumát. Fiatal legények tréfás játékot is játszottak, amikor egyikük
öregasszonynak öltözve tréfás siratót kántált a halottat játszó társa fölött. A
játék végén a legények kivitték a „hóttat” az udvar végébe, és hóval vagy
szalmával fedték be, jelezvén, hogy eltemették a telet.
Analógiás gondolkodás
A régi emberek gondolkodásmódját leginkább
analógiásnak, azaz párhuzamosnak vagy hasonlóságra épülőnek lehet nevezni.
Párhuzamot vontak a természet és az emberi lét között. Szimbolikus képekben
beszéltek, de ez nem jelentette azt, hogy nem ismerték a természeti
törvényeket. Íme egy kelet-afrikai dal, amelyik azt mutatja, mennyire egyedi az
ember élete:
A Nap jön és megy,
és visszatér.
A Hold jön és megy,
és visszatér.
Az ember jön és megy,
és nem tér vissza.
Ez a dal elmondja, hogy a jelenlegi alakod,
állapotod egyszeri és megismételhetetlen. Ezért olyan különleges az élet.
Összehasonlítva például az emberi létet a halhatatlan ókori görög istenek
létével, azonnal láthatjuk a különbséget. Ha ezek az istenek bármi jót vagy
rosszat cselekszenek, az csak egy játék, nem von maga után súlyos vagy
visszavonhatatlan következményeket az életükbe. Ezzel ellentétben az emberek
cselekedeteikkel jobbá tehetik, vagy rosszabbra fordíthatják a sorsukat. Ha egy
ember feláldozza az életét valakiért vagy egy eszméért – hazáért, szabadságért
–, akkor hős lesz belőle. Az antik görög istenek sosem lehetnek hősök, mivel
halhatatlanok lévén nem tudják feláldozni az életüket.
Az emberi élet fordulópontjai
Az ember létének több fordulópontja létezik.
Vannak általános, közös, kikerülhetetlen pontok, mint a születés és a halál,
vagy a felnőtté válás kora, és vannak egyénenként változó kisebb-nagyobb
jelentőségű fordulópontok. De mindegyikre jellemző, hogy ilyenkor az élettér
beszűkül körülöttünk, és úgy érezzük, mintha egy kapun kellene átmennünk, ami
után újra kitárul és kitágul a létünk, új lehetőségek, új dimenziók és új
feladatok várnak ránk. A létnek ezt a pulzáló ritmusát jelenítik meg
hímzéseinkben az úgynevezett „folyós minták”, ahol a két befoglaló keretvonal
hullámzása nyomán hol kitágul, hol összeszűkül az általuk közrefogott tér.
 |
| Kalotaszegi "folyós" minta |
Az élet két végpontjánál hasonló rítusokat,
szokásokat lehet találni a régi paraszti társadalomban. Mindkét alkalommal
gyertyák világították mind az érkező, mind a távozó lélek útját. Megmosdatták
és bepólyálták az újszülöttet, megmosdatták és felöltöztették a halottat.
Bölcsőbe fektették az újszülöttet, koporsóba a halottat. „Bölcsőtől a
koporsóig” vagy „bölcsőtől a sírig” kifejezéseink átfogják az egész emberi
létet. Vörösmarty Mihály is ilyen értelemben használja a Szózatban:
„Bölcsőd az, s majdan sírod is,
Mely
ápol, s eltakar.”
A természeti népek a serdülőkor és a felnőttkor
határán még ma is sok helyen beavatásokat tartanak – külön a fiúknak és külön a
lányoknak. Ha ezeken a próbákon sikeresen átmentek, onnantól a közösség teljes
jogú tagjai lettek, részt vehettek a tanácskozásokon, kikérték az ő
véleményüket is. Ez a rítus megvolt a magyar falvakban is, ám úgy tűnik, hogy
az összes rítus és szokás közül ez volt a legtitkosabb, mert nagyon kevés adat
maradt fenn róluk. Erről nemigen beszéltek a városból jött néprajzkutatónak.
Egy dolog azonban biztos: ezek a beavatások halálba avatások voltak. Például az
ókori Egyiptomban a beavatás egyik részeként a jelöltet bezárták egy bizonyos
időre egy szarkofágba, hogy megtapasztalja a halálélményt. Erre rímelnek rá archaikus
népi imádságaink, melyeknek egy része ezzel a képpel kezdődik:
„Én lefekszem én ágyamba,
Mint Úrjézus koporsóba,
Istennek adom lelkemet,
Fekete földnek testemet.”
„Én fekszem én ágyomba,
Testi lelki koporsómba,”
Egyes népcsoportoknál a beavatandónak egy éjszakát
kellett egyedül eltöltenie egyedül egy meghatározott helyen. Másoknál az adott
terület legfélelmetesebb ragadozójából kellett egyet megölnie és hazavinnie,
hogy befogadja a felnőtt társadalom. Tudunk arról, hogy Magyarországon egyes
helyeken a malomkövet kellett felcipelni a templomdombra. Talán a
néphagyományban való továbbélése volt ez annak a történelmi mondának, amikor
Kinizsi Pál egy malomkövön nyújtotta át az itallal telt kupát Mátyás királynak.
Ha pedig arra gondolunk, hogy Toldi Miklós hogyan fékezte meg a bikát, akkor
elképzelhető, hogy voltak olyan helyek, ahol a beavatás egy vad ló betörése,
vagy bika megfékezése volt. Ha végiggondoljuk ezeket a próbatételeket, bizony
egyik sem veszélytelen, mindegyikben benne van az a lehetőség, hogyha a
beavatandó nincs testileg és lelkileg felkészülve rá, könnyen súlyos sérülés,
akár halál is lehet a végkimenetele.
Ezeknek a próbáknak az volt a célja, hogy a
közösség lássa, vajon a fiatal nemzedék képes-e feláldozni az életét a majdan
születő gyermekeikért és a közösségért. Manapság, hogy már nincsenek próbák,
beavatások, és a média arra biztat, hogy mindenki keresse meg a saját
önazonosságát, teljesítse ki saját magát, az emberek egy része elfeledkezik
gondoskodni a gyermekeikről, akik csak tengnek-lengek a világban, szeretet,
igazi otthon, felelős szülő és valódi célok nélkül. És megkeresik a saját
beavatásuk módját, ami gyakran önpusztításhoz vezet: munkakerülés, bandázás,
csavargás, alkoholizmus, drog és végül a bűnözés.
A lányoknak más próbákat kellett kiállniuk. Az ő
próbáik inkább a szorgalom, türelem, a titoktartás, a kíváncsiság legyőzésének
próbái voltak. Vannak olyan népmeséink, amelyekben a mesebeli öregasszonynál
szolgáló lánynak türelmesen és szorgalmasan végre kell hajtania a feladatokat.
A mostohalányra, aki csak tessék-lássék dolgozik, a szolgálat végén nem aranyat
önt az öregasszony, hanem szurkot, piszkot, szemetet. Más mesékben egy bizonyos
szobába nem szabad még benéznie sem a mesehősnek. Amikor mégis benéz, egy
sárkányt lát bent láncra verve, akit megsajnál, és kiszabadít, de vele együtt
hatalmas bajt is zúdít saját fejére. A leendő feleségeknek és anyáknak arra kellett
felkészülniük, hogy összetartsák, terített asztallal várják a családot, békét,
harmóniát teremtsenek. Talán ezeknek a beavatásoknak a maradványa az a
megjegyzés, amikor serdülő leányoknak első főztjére, süteményére ezt mondjuk
dicséretképpen. „Most már férjhez mehetsz.”
Valamikor a lányok számára igazi nagy fordulópont
volt az esküvő. Lánykori életük megszűnt, feleségek, majd később anyák lettek.
Magyarországon a menyegző és a temetés rítusai párhuzamot mutatnak egymással. A
menyasszonyt is és a halottat is rituálisan felöltöztették. Mindkettőt kikérték
a házból a családtagoktól, majd szekérre rakták, és végigvitték a falun az új
lakhelyükre: a menyasszonyt a vőlegény házához, a halottat a temetőbe.
Mindkettőt megsiratták, és a leánysiratók, menyasszonysiratók szövegükben is
hasonlítanak a halottsiratókhoz. Végül mindkettőt lefektették: a menyasszonyt
az ágyba, a halottat a sírba, melyek az átváltozás helyszínei. Egy életformának
meg kell szűnnie, hogy egy másik létrejöhessen. Végül mind a két rítus torral
fejeződött be: lakodalmi vagy halotti torral, bőséges és gazdag étel- és
italfogyasztással.
Élet és halál így fonódott össze azoknál a
nemzedékeknél, akik még nem estek ki a természet ritmusából. Így a végső
eltávozást is az élet természetes velejárójaként élték meg, nem pedig pánikosan
vagy eltaszítva maguktól.
A természetes társadalmakban a halál elfogadásának
több szintje figyelhető meg. Az idős emberek halálát természetesnek tartják. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy nem siratják meg, nem gyászolják meg, vagy
nem emlékeznek meg róluk többet, csak az élet természetes befejezésének
tekintik, és nem lázadnak ellene.
Ami ma furcsának tűnhet, az az, hogy a csecsemők
és a kisgyerekek halálát nem tartották akkora tragédiának, mint ma. Hitük
szerint a gyerekek hét éves korukig az Isten tenyerén élnek, és ez alatt az idő
alatt a léleknek megvan az a joga, hogy visszamenjen az angyalok közé, ahonnan
jött. A közösség sem tudta még, hogy milyen értéket veszített el a korán
elhunyt gyermekkel, mert nem volt még ideje megmutatni, hogy milyen jó avagy
rossz tulajdonságokkal rendelkezik. Nem volt nagy a temetési szertartásuk sem,
jóformán csak a szülők vitték ki a kis koporsót a temetőbe, és meglehet, hogy
csak az anya gyászolta elvesztett gyermekét hosszabb ideig, csendesen.
Egyébként az élet ment a maga útján. De régebben nem is egy-két gyermek volt a
családokban. Ha el is veszítettek egy-egy gyermeket, voltak még mások, akikről
gondoskodni kellett.
A legnagyobb veszteségnek a középgenerációs szülők
és a serdülőkorú ifjak halála számított. Nem kell sok magyarázkodás ennek a
megértéséhez. A szülők nemzedéke alkotja a társadalom alapját. Ők dolgoznak, ők
teremtik meg a megélhetés feltételeit, ők védik a családot, gondoskodnak a
gyermekekről és az öregekről. Ha egy tragédia folytán mindannyian meghalnának,
a társadalom összeomlana. A mai jóléti társadalmakban sokszor abból adódnak a
problémák, hogy a felnövekvő nemzedékek nem akarják ezt a felelősséget és
munkát felvállalni.
A felnőttkor küszöbén álló fiatalok halála szintén
nagy veszteségnek számít a természetes társadalmakban. Ők már megmutatták
tehetségüket, képességüket, erejüket, és a közösség már tudja, mit várhat el
tőlük hamarosan, amikor teljes jogú, felnőtt tagjai lesznek az őket felnevelő
közösségnek. Ha közülük távozott el valaki az élők sorából, akkor különleges
temetést rendeztek számára. Menyasszonynak illetve vőlegénynek öltöztették
őket, és a koporsót közvetlenül nem a szülők kísérték, hanem saját korosztályuk
tagjai, a tájegység legszebb ünnepi viseletében.
Ha valaki haldoklott, sohasem hagyták egyedül,
mindig volt vele valaki, hogy segítségére legyen, ha szüksége van valamire. A
halottat sem hagyták egyedül. Mindig voltak mellette virrasztók és halottsiratók.
A halottsiratás az asszonyok dolga volt. Az élet kezdetén és végén asszonyok
voltak a lélek segítői. Amikor a kisgyermek született, asszonyok sürgölődtek az
anya és születő magzata körül, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, és segítették
mind a test, mind a lélek földi világba való megérkezését. Amikor valaki
meghalt, asszonyok vették körül, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, enyhítették a
test szenvedését, és segítették a lélek távozását a földi világból. A
természetes társadalmakban az élet két szélső kapuját asszonyok őrzik, mert
hagyományosan az anyag és a lélek a női minőségekhez tartozik. A szellemiség a
férfiminőség, de úgy tűnik, hogy a két világ közötti utazásban nem vesz részt.
A temetésnél meghatározott rendben állnak a
gyászolók a szertartás alatt. A legközelebbi hozzátartozók állnak közvetlenül a
koporsó mellett, aztán a család többi tagja, majd a barátok, szomszédok, és
mindazok, akik úgy érzik, hogy kötelességük megadni a távozónak a
végtisztességet.
Szintén szokás, hogy a sír fölé emlékművet
emelnek. Manapság ezt már kőből készítik, és valamilyen módon mind egyformák:
vagy egy kőkereszt, vagy egy kőtábla, melyre felvésik a halott nevét, születési
és halálozási dátumát, és talán egy mondatot a Bibliából. Korábban különböző
formájú síremlékek készültek Magyarországon. Sokuk mára már egyedinek számít.
Ilyenek például a balatonudvari szív alakú sírkövek, melyek keletkezésének szép
történetét legenda őrzi.
 |
| Balatonudvari, szív alakú sírkő |
Egy másik típusú, szintén magyar vidékeken található
fejfa a kopjafa. Magas szálfából faragják, és eredetileg nem véstek rá nevet,
de a kopjafa magasságából és a faragott díszítés módjából lehetett tudni, hogy
nő, férfi vagy gyermek nyugszik alatta. Ha nő volt, a mintázatból azt is ki
lehetett olvasni, hogy voltak-e gyerekei vagy nem. Néha az elhunyt mesterségét
is jelölték, ha nem földműves volt, hanem a falu papja, tanítója, vagy egyéb
mesterember. Ezeket a jeleket a kopjafa fejrészén faragták ki. Ha ez
csillagalakú volt, akkor férfit jelölt, ha tulipánformájú, akkor nőt. A
gyerekek kopjafája sokkal kisebb volt, mint a felnőtteké.
 |
| Kopjafák |
A család az elhunyt hozzátartozó halála miatti
bánatát, fájdalmát gyásszal fejezi ki. Ma ezt már szinte mindenütt elfogadottan
a fekete színű ruha viselése jelzi, de vannak olyan vidékek, ahol fehér színű a
gyász, és régebben a sötétkék, sötétzöld és sötétlila színek jelentették a
gyászt. A katolikus szertartásban a nagypénteki gyász színe ma is a lila. A
gyász idejének hossza attól függött, hogy milyen közeli hozzátartozó volt az
elhunyt. A gyászruha viselete nem csupán külsőség volt. Védelem is viselőjének,
hogy környezete ne bántsa meg véletlenül se egy elejtett szóval, óvatlan
kijelentéssel. Ma a nagyvárosokban az emberek inkább nem viselnek gyászt, mert
lehet, hogy jobban bántja őket a sok idegen kíváncsi tekintete. Inkább elrejtik
bánatukat.
A halál elfogadása
A halál elfogadása nemcsak hozzátartozóink
halálának elfogadását jelenti, hanem a sajátunkét is, amikor ennek eljön az
ideje.
A hagyomány különbséget tesz a halál különböző
formái között. Az erőszakos és a hirtelen halált nem tartja jó végnek. Az első
forma egyértelmű, de a hirtelen halálra a mai modern társadalom gyakran
rámondja, hogy szép halál, mert nem szenvedett sokáig. A természetes
társadalmakban ez azt jelenti, hogy az illetőnek nem volt ideje felkészülni rá,
dolgai befejezetlenül maradtak utána. De természetesen a hosszan tartó
haldoklást sem tekintették jó végnek, mert az ember az átélt kínzó fájdalom
közepette elveszítheti emberi méltóságát.
Jó halálnak tartották, amikor az ember tudatában
van a bekövetkező végnek, felkészül rá, és amikor eljön az idő, akkor
elfogadja. Jó halál az, amikor van idő elrendezni dolgainkat, végrendelkezni,
megbocsátani a haragosunknak, és elköszönni szeretteinktől. Magyarországon
szokás volt a haldokló haragosát elhívni a halálos ágyhoz, hogy alkalmat
adjanak a kibékülésre, és a haldokló békében és megnyugvással távozzék. Íratlan
szabály volt elfogadni a meghívást és kölcsönösen megbocsátani egymásnak. És az
is szokás volt, hogy a rokonság összegyűlt a haldokló ágya körül, és
elbúcsúzott tőle.
Rendkívül nevetségesnek tartották, amikor valaki
idős korára nem akarta elfogadni, hogy eljárt felette az idő, és úgy akart
viselkedni, öltözködni, mintha még fiatal lenne. A modern társadalmakban főleg
a nők nem akarják elfogadni, hogy már nem fiatalok, és néha nevetségesen öltözködnek,
vagy olyan módon festik ki magukat, ami nemhogy elrejtené a korukat, de harsogó
kontrasztot teremt a koruk és az oda nem illő külső megjelenésük között.
De ezekre a dolgokra senkit nem lehet
figyelmeztetni. Mindenkinek saját magának kell észrevennie, hogy eljárt felette
az idő, és ennek megfelelően viselkednie. Erre tanít bennünket az alábbi
középkori tanmese.
A halál postája
A halál egy öreghez eljövén,
Megáll előtte és mondá: „Gyere, vén!”
„Ki vagy te?” – kérdé az öreg,
„Mert én téged nem ismerlek.”
Emez felel: „A halál vagyok.”
S köpenye alól kaszája kiragyog.
Megszeppen erre, s vitát kezd az ősz:
„Mégsem szép tőled, hogy így egyszerre jősz!
Nem érkezett se kártya, se levél,
Jöttödre nem is figyelmeztettél.”
„Micsoda? Hogy nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek.
Mikor élted harmincon túl haladt,
Rakni kezdtem arcodra a ráncokat.
Ezt mindenki észrevette, csak te nem.
Ez volt elő-látogató jegyem.
Később, hogy ismerkedjünk kicsit,
Más alakban is jelzém, hogy lesz vizit.
Pomádét küldtem, mégpedig eleget,
Mitől hajad folyton fehéredett.
Durvábban is jelezvén, hogy jövök,
Megtépáztam néhányszor üstököd
Úgy, hogy egész kopasz lettél bele,
De te nem sokat törődtél vele.
Még durvábban jelezvén magam,
Midőn tobzódtál lakomák alatt,
Ettél fácánt, ittál tokajit,
Megkocogtattam lassan a fogaid,
Mitől ezek elkezdtek hullani.
Ez is jöttömet jelenti, atyafi.
S lásd, tréfából még azt is megtevém,
Hogy látatlanból a nyakadba ültem én.
Az utcán is hordtál a hátadon,
Magad is mondád, hogy valami nyom,
És görbülni kezdett egész alakod.
No, ismerj meg, én voltam lovagod.
Ne mondd hát nékem azt, jó öreg,
Hogy én téged nem figyelmeztettelek.
S ha így talállak készületlenül,
Te vagy az oka egyes-egyedül.
Hanem a vitának nincs most már ideje,
Hanem készülj fel gyorsan, és gyere!”
Hogyan éljünk?
A fenti történet, és a halál figyelmeztetéseinek
célja, hogy megtanítsa nekünk, hogyan kell élni. Hogyan kell élni harmóniában a
természettel és egyetértésben másokkal. Hogyan kell méltósággal élni és
meghalni, hogyan találjuk meg a helyünket, és hogyan legyünk hasznos tagjai
minden életkorunkban annak a közösségnek, amelyhez tartozunk.
A halál nem valami rossz dolog, amit el kellene
minden áron kerülni, hanem törvény. Halál nélkül felelőtlenek lennénk, nem
vigyáznánk, nem figyelnénk egymásra. Lusták lennénk, mert azt gondolnánk, hogy
elég időnk van mindenre. És sokkal értéktelenebb lenne a létünk.
Így hát, tedd a dolgod, mintha halhatatlan lennél,
és lenne időd élvezni tevékenységed eredményét, és élvezd az életet úgy, mintha
minden napod az utolsó volna, találd meg minden napnak a legszebb pillanatát,
hogy emlékezhess rá. Élj úgy, hogy a végén ne bánd meg, amit tettél, vagy nem
tettél, és azt, ahogy éltél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése