A művészet mestere, a mesterség művésze

Riport Kántor Sándorral, a Fazekas Népművészet Mesterével

Kántor Sándor, a Népművészet Mestere 

„Gazdag, változatos, jelentős életmű a Kántor Sándoré. Gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban számadás is.”

„Kántor Sándor már 1953-ban az addigi munkássága elismeréséül megkapta a „Népművészet Mestere” kitüntető címet.”

„Láttuk, hogy a brüsszeli világkiállításra való felkészülés mily sok újat hozott művészetébe, majd a hatvanas évek eleje újabb fellendüléshez vezetett.

Kántor Sándor népművészt ilyen és ehhez hasonló újságcikkek vezették be a világhírű emberek közé. Elhatároztam, személyesen is megismerkedem vele.

A város közepétől hosszú, kanyargós út vezetett kifelé. Az utca két oldalán apró, kis kun házak kuporogtak, ezektől alig különbözött a Bethlen Gábor út 10. szám alatti, hacsak abban nem, hogy a járda mellett agyagbuckákat lehetett látni. Csupán a kapun lévő tábla sejttette velünk, hogy itt lakik, akit keresünk. Már a kapuból szemünkbe ötlött a tányérokkal kirakott veranda fala. Egy mosolygós, idős ember fogadott bennünket. Haját már belepte a dér, de a szeme fiatalosan csillogott. Bevezetett bennünket a műhelyébe, és megmutatta készülő és már elkészült darabjait. Talán ez a sok edény adta az ötletet első kérdésemhez:

– Mikor az első cserépedényt elkészítette, érezte-e, hogy még híressé válik általa?

– Ezt egyáltalán nem éreztem. Ezt a témát nem tudom kimeríteni, mert aztán sem éreztem ezt. Ez a híressé válás egészen kényes téma részemről, mert soha nem éreztem, hogy híressé válhatok. Igyekeztem jól, és szebben, jobban dolgozni minden nap. Talán ezért nem tudok erre válaszolni.

– Szívesen beszél-e a magánéletéről?

– Alaptermészetem, hogy nem vagyok túl közlékeny. Nem könnyen oldódok. Ebből kifolyólag nem is szoktam magamról beszélni. Viszont nem tudtam kitérni az újságírók és riporterek elől.

– Magánéletében mikor érezte magát a legboldogabbnak?

– Minden csekélység örömöt vált ki belőlem … egy-egy szép táj, egy naplemente … az öröm pedig boldogság. Tehát azt mondhatnám, hogy egész életemben boldog voltam és boldog vagyok. Nincsen kivétel, hogy az egyik nap tükrösebb, mint a másik, vagy fényesebb, vagy jobban sikerült. Az az elvem, hogy „minden órának szakítsd le a virágát”.

– Hogyan érintette a két világháború?

– Alapjában véve engem az első világháború talált telibe. Tizenkilenc éves voltam 1914-ben, és így aktív résztvevője voltam az első világháborúnak. Engem akkor fiatalon semmilyen körülmények nem zökkentettek ki túlságosan. Az én parasztidegeim elég erősek, amit a parasztszülőktől örököltem. A második világháború csak lelkileg hagyott nyomokat bennem, egyébként nem vett igénybe annyira.

– Milyen dátumokról mondhatja el, hogy fordulópontok voltak az életében?

– 1907. november 4. Ekkor kerültem Ácsi Kovács János fazekasműhelyébe tanulónak. Ez egy olyan fordulópont volt, ami mostanig kihatott, és még hat.

– Ismeri-e az önről készült kritikákat, és egyetért-e velük?

– … hát … jórészt. Ami kezembe kerül – vagy megküldik – el szoktam olvasni. Nem mindenkor értek egyet. Az utóbbi időben elég jó riporterek voltak nálam. Ugye, amikor már két évtizede is ismer egyik-másik újságíró, akkor nem ír falsot, nincsenek kisiklások.

– Mi volt az, ami a tiszafüredi és környéki cserépmotívumokban megragadta?

– Ezt a témát másképp tudom megválaszolni, nem ilyen egyenesen megy ez … Először is a tiszafüredi hagyományokra dr. Győrffy István néprajztudós hívta fel a figyelmemet. És hát én azok alapján kezdtem el dolgozni, motívumokat gyűjteni, variálni. Megtetszettek. Ma is egy kiállításon első tekintetre meglátom azt a darabot, ami engem érdekel. A többi akár mintha meg se volna. Nekem csak az, kimondottan az megy, amit az első pillanatban megláttam, hogy nekem tetszik … és azt is csinálom meg, és azzal van sikerem, mert úgy látszik, hogy az én ízlésem vág a nagyközönség, illetve a szakértők ízlésével.

Tiszafüredi stílusú madaras tál

– Hogyan alakultak ki ezek a jellegzetes formák a keze alatt, amelyek azonnal mutatják, ki készítette őket?

– Nagyon érdekeset tudok ebből a tekintetből, hogy semmi csekélység sem elhanyagolható. Mikor a brüsszeli kiállítás belső kiképzéséhez kértek figurákat, kb. 40-50 darabot, épp akkor járt nálam Csung Ling, a pekingi képzőművészeti főiskola dékánja, így hát itt a kezébe adtam a festőszerszámot, az írókát, … és a dékán csinált egy fantáziamadarat, a kísérője meg rólam egy portrét. Na, ez a fantáziamadár adta az ötletet, hogy ha nekik lehet fantáziálni, miért ne lehetne nekem is. Még akkor csináltam mindjárt a brüsszeli kiállításra 30-35 különféle madárfigurát. Ez csak egy egyszerű téma …, egy ötlet. Hát, nem szabad a természethez szigorúan ragaszkodni, mint ahogy a mai művészet is mutatja, mert szép lehet az is, ami stilizált, ami a természetet nem szigorúan utánozza. Úgy látszik, ezt én meg is találtam, mert Grand Prix-vel jutalmaztak a brüsszeli kiállításon.

Tyúkocska

– Hogyan születnek az új formák és minták?

– A minták, a motívumok nagyon sokszor spontán, a munka közben jönnek, mert gondolkozom: ha ezt a vonalat másképp kanyarintom, akkor kijön egy új minta. Akkor, amikor a munka kész, akkor mindig csak azt kell megállapítani, hogy lényegében jó-e, vagy nem. A forma milyen, a színek variálása hogy sikerült … Szóval, ezen külön nem gondolkozok, hogy tervezzek egy új mintát, az adott felület, az adott hely, a darab alakja, formája kínálja a lehetőséget a díszítésre. Az edény mikéntje, domborulata, nagysága, hogy ne legyen kis edényre túl nagy díszítés, és nagy edényre túl kicsi. A minták elhelyezését művészi meglátásnak, mértéktartásnak lehet mondani. Ez az emberek veleszületett adottsága is lehet.

– Díszítőelemei közül melyiket tartja alapmotívumainak?

– Nincsen alapmotívumom. Tiszafüred, Mezőcsát, Debrecen, Gyöngyös, Pásztó, Eger tájegységeinek motívumait mind átvettem, és azokkal tudok önállóan dolgozni. De az alap a tiszafüredi, azon kezdtem. Gondolkozni tiszafürediben tudok, már a motívumokat illetően.

– Az alkotásnak melyik szakaszát szereti jobban, a korongozást vagy a díszítést?

– Hát, ezt nem tudom kettéválasztani, mert ha megkorongoztam egy darabot, akkor azt ki is kell díszíteni, mert így egész a darab, ha díszítve van.

– Tartogat-e meglepetést egy-egy kemencebontás?

– Tekintve, hogy nem egyszerre lesz az ember 77 éves, hanem ahhoz évtizedek kellenek, pontosan hét egész hét tized évtized, tehát addig nagyon sok kemencét ki kell bontani, és nagyon sok meglepetés éri. Ez lehet kellemes és kellemetlen. Az nem fordult elő, hogy egy kemence teljesen használhatatlan, vagy nem lett volna jó. Valami szép, valami szebb mindig akad egy kemencében, amire azt mondom, hogy ilyen még nem volt. Ez színben különbözik a többitől, amit nem tudunk kigondolni, kigondoltan csinálni, bár azután igyekszünk többször ilyen véletlenül kijött színt újra kipróbálni, de nagyon sokszor eredménytelenül, mert a tűznek a játéka, ami kihozza, azt nem tudjuk visszaadni, Nem lehet a kemencében égés közben bent állni és nézni, hogy a folyamat hogy zajlik le.

– Ez a válasz is mutatja, mindig van meglepetés, nem várt eredmény. De mégis megkérdezem, nem unta meg soha ezt a mesterséget?

– Talán az a sikereim titka, hogy soha nem untam meg, és az első pillanattól kezdve megszerettem. Azelőtt nem ismertem a szakmát, mielőtt belekerültem, de akkor megszerettem ezt a mesterséget, és ez azóta is tart, ma is szeretem, nem untam meg.

– Érdeklődik-e a népművészet más ágai iránt is, vagy csak a fazekassággal foglalkozott?

– Alapjában véve minden népművészeti ág érdekel. A szövetkezetünk több népművészeti ágat ölel fel: fafaragás, szűrrátétes hímzés, szűrszabás, csikóbőrös kulacsok készítése. Motívumkincse miatt is ez mind érdekel. Sokszor fel is kérnek elbírálásra, mint a szövetkezet vezetőségi tagját.

– Csalódott-e saját magában és az emberekben magánélete és pályafutása során?

– Ez egy olyan kérdés, amire nehéz válaszolni. Ha jól meggondolom, még Bernath Shaw-ban is csalódtam. Én alapjában véve optimista beállítottságú vagyok, és hát olyan körben igyekeztem megfordulni, ahol hasonló zsánerű, hasonló gondolkodású emberek vannak, és nem hagytam magam befolyásolni. Nem érdekelt különösképpen senkinek a véleménye. Legfeljebb megbíráltam magamban. Különben ez a bírálás már egészen gyerekkoromban kezdődött, amikor a tanítóimat, a szüleimet, mindenkit megbíráltam. Kritika nélkül nem fogadtam el semmit, senkit. Ez bennem maradt.

– Ha az ember megnézi egy-egy remekművét, és nem ismerné fel alkotóját, akkor útmutatóként mindegyiken ott van a neve. Kántor Sándor régebbi darabjain ez olvasható: Kántor–Szabó. Újabban csak: Kántor. Mi volt az oka a két név elválásának?

– Szabó Mihály egész kora ifjúsága óta ismerős volt a szüleimnél is. Amikor a 12. évét betöltötte, hozzám került. Én már akkor önálló voltam, és hozzám került tanulónak. Akkor Szabó Mihály tizenkét évig egyfolytában nálam dolgozott, egészen 1936-ig. Akkor elment vándorútra. 1945 után újból találkoztunk, és úgy volt, hogy szövetkezetbe léptünk. Nekem volt műhelyem, neki még akkor nem volt, de ő is, mint egyenlő szövetkezeti tag, velem együtt dolgozott. És hogy újra tizenkét évig együtt voltunk, ebből csak azt lehet leszűrni, hogy valami rokon vonás mégiscsak volt közöttünk, mert összeszámolva huszonöt évig együtt tudtunk dolgozni.

– Mégis miért váltak el huszonöt év után?

– Anyagi okok nem voltak. Talán ösztönösen gondolta, hogy jó fél életet élt már, és még mindig velem van. Bár a neve minden darabon szerepelt, csakúgy rajta volt, mint az enyém. Úgy gondolom, egyéni ambíciói voltak.

– Művészszemmel lát-e valami mást a világban, mint egy hétköznapi ember,

– Valaminek lenni kell …, mert ha mindenki egyformán látna, nem volna művészet …, úgy gondolom.

– Mit érzett, amikor az első sikereit elérte?

– Hogy mit éreztem? Nagyon érdekeset! Azt éreztem, hogy én rendesen dolgozom, tisztességesen, igyekszem, de mit csinál a többi, akiket nem ismernek a szakmából? Ezt gondoltam, ezt éreztem.

– Mi a díjnyertes darabok sorsa? Hazahozza azokat?

– Most például a legutóbb kiállított darabjaimat odaajándékoztam a Szövetkezeti Központnak. A régebbiek, a hazakerültek, nyomtalanul eltűntek, mert anyagi oldala is van a dolognak. Sokszor úgy gondoltam, hogy ezt nem is adom el, de olyan kényszerű körülmények jöttek közbe, hogy el kellett adnom, … és … elment. Most utólag sajnálom, de ezt már jóvátenni lehetetlenség.

– A karcagi múzeum begyűjtötte-e jellegzetes darabjait?

– Azt hiszem, nagyon szegényes a „Kántor-anyag” a karcagi múzeumban. Talán a régiek közül, a nagyon régiek közül van egypár, de azt hiszem, a pesti múzeumok előbbre vannak ezzel. De hát … nincs elég anyagi fedezet.

– Milyen darabok kerültek be a házi múzeumába, a „kun szobába”?

– Éveken át minden új tányérmintát eltettem, azok meg is vannak nálam. Ha megérem azt, hogy ezer egyedi darabom lesz, azt külön füzetben kiadjuk!

– Milyen kedves élményei kapcsolódnak külföldi bemutatóihoz?

– Nagyon érdekes volt a finnországi élmény, ahol Kekkonen elnök több időt töltött nálam, mint a többi helyiségben együttvéve. Más különösebb nem … hát … nem akarom … lekritizáltam én az egész társaságot, de én azt nem akarom itt most … de amikor háromezer-háromszáz forintba kerül a repülőút, és akkor nem adnak egy napot arra, hogy az ottani múzeumot megnézzük … Este zárt a kiállításunk, reggel kilenckor már repültünk visszafele.

– Örül-e a külföldi megrendeléseknek?

– Hízelgő rám nézve, hogy darabjaim a világ minden részébe eljutnak. A legtöbb fővárosból tettek megrendelést. Úgy lehet mondani, hogy sokfelé ismernek. És kellemes érzés egy olyan parasztgyereknek, aki egy nádfödeles házból indult el.

– Melyik népet tartotta a legbarátságosabbnak azok közül, akikkel megismerkedett?

– Igazán nem volt túl sok alkalmam népekkel ismerkedni, de a finnek nagyon kedvesek. Ha nem tudtam volna, hogy rokonok, csodálkoztam volna. Végtelenül közvetlenek, megszólítottak az utcán …, és ez olyan mindennapi eset volt.

– Melyik kitüntetését értékeli a legmagasabbra?

– A legértékesebb nekem az 1925-ben kapott bronzérem. Az első volt. Azért értékelem jobban a többinél, mert önbizalmat adott. Határozottan ez volt a legértékesebb számomra, mert ha akkor elvetik munkáimat, akkor talán nem forszírozom, nem ambicionálom ezt a mesterséget ilyen formában, mert számtalan ága lehet másfelé. De ez az elismerés gondolkozásra késztetett, és úgy gondoltam, hogy talán jó irányba haladok. A másik fontos kitüntetésem a Népművészet Mestere cím, amit 1953-ban kaptam.

– Fiatal korában híres volt a mezőtúri Badár család. Hatással voltak-e munkásságára?

– Én még a legidősebb Badárt, aki kezdte a mesterséget, személyesen ismertem. Gondolhatnám, hogy határozottan hatott rám az öreg Badár. Az öreg parasztedényeket készített eredetiben. Ezek a munkák a hagyományokat megőrizték. Aztán különböző behatásokra különböző stílusokat, motívumokat kezdett el, de az már más volt. Ő eredeti paraszti edényformákkal, díszítési módokkal vált híressé.

– Bízik-e abban, hogy tanítványai tovább folytatják munkásságát?

– Ebben feltétlenül bízom, sőt, meg vagyok győződve, hogy így lesz. Bár ez a mesterség olyan, hogy az egyéniséget a legmesszebbmenő módon be lehet vinni. Tehát akárhogyan ambicionálja valaki, hogy a másik ugyanazt csinálja, amit ő, nem tudja, mert az egyénisége tiltakozik, hogy nem! Ahogy én csinálom, az az én egyéniségem, ahogy a másik csinálja, az az ő egyénisége. Ez a legkezdetlegesebb, leghétköznapibb piaci áruban is megvolt. Ebben a szakmában ez így van. Mi, szakmabeliek megismertük a piacon, ha volt ott húsz-harminc fazekas is, hogy melyik árut ki csinálta. Két egyforma ember nincs, mert az más kéz, más gondolkodás, és más egyéniség. Kiélhető az egyéniség ebben a szakmában. Talán ez tartott meg. Ebben mindig van új.

– Mi érez, amikor látja a tanítványai keze közül kikerülő szép munkákat?

– Kellemesen lep meg, hogy mégis van utánpótlás, mert ez a szakma nem zsúfolt. Hát, nagy öröm, hogy lesz valaki, aki folytatja, és jól folytatja.

– Tanítványai közül kit tart legtehetségesebbnek?

– Volt tizenkét tanulóm. Azok közül nagyon sok meghalt, elszóródott, nincsen a szakmában. Szabó Mihály az egyedüli, aki most dolgozik. A többiekre vonatkozóan csak annyit, hogy én olyanokkal szerettem foglalkozni, akikben felfedeztem, hogy születési adottságokkal rendelkezik. Azokkal, akikkel foglalkoztam, mindben megvolt az adottság.

– Mire gondol, amikor híres elismert emberek látogatják?

– Mindenesetre hízelgő rám nézve, hogy átlagon felüli emberek érdeklődnek a munkám iránt. Olyan nagy politikusok, mint Bajcsi-Zsilinszky Endre, az egri érsek, tudomisén … Nincs vendégkönyvem régebbről, csak negyvenöt utánról. Páger Antal is volt itt. Végtelenül sajnálom, hogy Rideg Sándorral nem találkoztam. Kétszer is volt nálam, de egyszer sem találkoztam vele … meghalt … nagyon sajnálom. Volt itt az írók közül Hárs László. Kellemes érzés, hogy ilyen senkit, mint én, még meg is látogatnak.

– Mi a véleménye a fiatalokról?

– A fiatal nem kiforrott egyéniség. Tudom magamról. Én harminc évig bohém voltam, de nem engedtem magam semerre sem húzni. Én a magam útján mentem. Rájöttem arra, hogy az ideál csal, nem tartottam magamnak ideált. Én azt mondtam, ahogy én elképzelem, úgy jónak kell lennie, nem megyek senki után! Volt egypár eset, hogy úgy csináltam, ahogy más mondta, hát az nekem nem tetszett, nem sikerült. Ezek után elhatároztam, hogy én senkire a világon nem hallgatok. Én majd megcsinálom a magam módján. Ez volt a helytálló. Azért van, hogy a fiatalok nem kiforrott egyéniségek, befolyásolhatók vagy jobbra, vagy balra. Ha rossz társaságba kerülnek, rosszra viszik, ha jóba, akkor jóra. Tehát a fiatalokat nem lehet még értékelni. Harminc éven belül komoly ember nincs, csak olyan … fiatal.  … Hát, olyannak is lenni kell!

– Szereti-e az embereket?

– Én minden embert szeretek. Még aki énrám haragszik, azt is. Nem tudok olyan kegyetlen lenni senki embertársammal. Mindig, minden esetben meggondolom a dolgokat. Nem vagyok embergyűlölő, emberkerülő sem, de egy kicsit mégis magányos, magamba zárkózott vagyok. Mindig távol maradok ez kicsit.

– Az utcán felismerik-e az emberek?

– Számtalan látogatóm úgy jött, mint ismerős, mert hát TV is van a világon, meg minden …

– Milyennek tartja a karcagi embereket? Műveltségüket megfelelőnek tartja?

– A műveltség megszerezhető, és csak idő kérdése. Nálunk Karcagon, Magyarországon nagyon sokat kell művelődni, tanulni, hogy az emberek jobban megértsék egymást, megbocsássák egymás hibáit. Mert a művelt ember többet el tud nézni a másiknak. De hát ez az idő kérdése. Majd kétezer után másmilyen lesz itt az ember.

– Véleménye szerint kik vásárolják munkáit?

– Ezt az előbbi kérdéshez kapcsolódóan tudnám megválaszolni. Hatvan évvel ezelőtt a parasztok cserépedényeket használtak. Olcsó pénzért meg tudták venni a szép, csinos alakú és díszített edényeket. Azt lehet mondani, hogy a fazekasság volt az, ami formában, színben a legelmaradottabb néprétegnek is a művészeti igényét kielégítette. Ma már más. … Műveltség meg valami tudat alatti érzés kell ezeknek az edényeknek a megvásárlásához.

– Szereti-e Karcagot?

– Nem maradtam volna Karcagon, ha nem volna valami vonzó ereje rám nézve. Soha nem vágytam el zajosabb városba. Én megtaláltam itt mindent. Lassan már úgy néz ki a helyzet, hogy Kántor–Karcag összeforrt, és most menjek el, amikor sokak szemében „Kántor–Karcag” egy? Sokan külföldön nem is tudják, hogy Kántor a mester, vagy Karcag a mester. Mert ki ismeri mindenütt Karcagot? Kántor–Karcag …, hát vagy Kántor vagy Karcag a mester.

– Megkap-e minden segítséget a város vezetőitől, lakosaitól?

– 1920-ban lettem önálló mester, és azóta nincs semmi okom a panaszra.

– Mi a véleménye a lényegében fazekasságból kinövő modern kerámiáról?

– Megint itt van az egyéniség … Van, aki olyan mértékben tudja megváltoztatni a mai életkörülményekhez azt az edényformát, hogy még helytálló és használható darab. És van, aki eltúlozza, az már … A muzeológusok annyira beleélték magukat a múltba, hogy ők alig tűrnek valami újat. Ezt nem volna szabad itt, most … mert sértené a muzeológusokat. Elmondok egy esetet. Közülük valaki eljött, és egy olyan darabot javasolt egy külföldi kiállításra, amin egy égetési differencia volt. Én tudtam, hogy ez szakmailag nem helytálló, de mivel így réginek látszott, akaratom ellenére ezt küldték el.

– Milyen tervei vannak?

– Az életemnek a negyedik negyedében vagyok, és egészséges vagyok, igyekszem is egészségesen élni, dolgozni. Nyugdíjba nem akarok menni! Ez a tervem. Megnősülni sem akarok. Élni szeretek! Érdemes! Öröm élni, érdemes élni! … Hát miért? Egészségesen élni, dolgozni öröm! Élvezni az életet! Amíg egy szép holdsütéses estét tölthetek egy szimpatikus emberrel … nahát … Míg ezek az érzések élnek az emberben, addig mindig öröm élni!

– Köszönöm.

A népművészet mestere, a mesterség művésze, az élet művésze: AZ EMBERSÉG MESTERE.

Karcag, 1972.

Miska-kancsó

Ezt a riportot Kántor Sándorral, a népművészet mesterével 1972-ben készítettem a karcagi Gábor Áron Gimnázium tanulójaként az Országos Diáknapok pályázatára.

Most, hogy kezembe került ez a régi írás, és újra elolvastam, úgy éreztem, hogy a gyerekmunka hibái és hiányosságai ellenére is egy értékes anyagot tartok a kezemben. Bár a kérdések összeállítása szertelen, megszerkesztetlen, és a kérdések egy részét ma már – felnőtt fejjel – gyerekesnek, néha merésznek és túl személyesnek találom, mégis talán ezek a kérdések tárják fel Kántor Sándor belső világát, érzéseit, véleményét a világról, az emberekről. Amit talán nem mondott el a hivatásos újságíróknak, lehet, hogy elmondott egy kék köpenyes kis iskolásnak. Mostani megítélésem szerint az írásmű fő erénye Kántor Sándor szavainak szöveghű lejegyzése. Talán a zsűri is ezt értékelte benne, amikor a Szolnok megyei Verseghy Diáknapokon két aranyéremmel, az Országos Egri Diáknapokon pedig egy ezüstéremmel jutalmazta.

Emlékszem, hogy a pályázatról későn értesültem. Akkori kollégiumi nevelőtanárnőm, Kassuba Jánosné Zsuzsa néni biztatására fogtam bele a kivihetetlennek tetsző munkába, ugyanis csak néhány nap volt már hátra a leadási határidőig – talán ezért is zilált egy kicsit a szerkezete, mert nem volt idő átdolgozni. Késő éjszakába nyúlóan gépeltem az anyagot a kollégium írógépén, miközben egyik osztálytársam, Szivós Éva rajzolta a fedőlapot. Kádár Pál, a karcagi gimnázium akkori rajz- és művészettörténet tanára – aki nekünk csak Pali bácsi volt szeretetteljes közvetlensége okán – segített a riport szakmai részének kérdéseinél. Köszönetet kell még mondanom Türke Sándor kollégiumi tanárunknak, aki elkísért Kántor Sándorhoz egy csikorgó hideg estén, és cipelte és kezelte az akkor még monstrum méretű és súlyú magnót, amire felvettük a riportot.

 Így történt, hogy a mester szavait szó szerint le tudtam írni. Az íráson most nem változtattam semmit, kivéve néhány helyesírási hiba és az egykori írógépek betűkészletéből adódó hibák javítását.

Úgy vélem, hogy ezzel az anyaggal közeli betekintést nyerhetünk egy olyan ember személyiségébe, gondolataiba és lelki világába, aki világhíre ellenére megmaradt szerénynek, dolgosnak, megmaradt a szülőföldjén, és példát adhat minden utána következő nemzedéknek kitartásból, szorgalomból, hazaszeretetből és életszeretetből.