A művészet mestere, a mesterség művésze

Riport Kántor Sándorral, a Fazekas Népművészet Mesterével

Kántor Sándor, a Népművészet Mestere 

„Gazdag, változatos, jelentős életmű a Kántor Sándoré. Gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban számadás is.”

„Kántor Sándor már 1953-ban az addigi munkássága elismeréséül megkapta a „Népművészet Mestere” kitüntető címet.”

„Láttuk, hogy a brüsszeli világkiállításra való felkészülés mily sok újat hozott művészetébe, majd a hatvanas évek eleje újabb fellendüléshez vezetett.

Kántor Sándor népművészt ilyen és ehhez hasonló újságcikkek vezették be a világhírű emberek közé. Elhatároztam, személyesen is megismerkedem vele.

A város közepétől hosszú, kanyargós út vezetett kifelé. Az utca két oldalán apró, kis kun házak kuporogtak, ezektől alig különbözött a Bethlen Gábor út 10. szám alatti, hacsak abban nem, hogy a járda mellett agyagbuckákat lehetett látni. Csupán a kapun lévő tábla sejttette velünk, hogy itt lakik, akit keresünk. Már a kapuból szemünkbe ötlött a tányérokkal kirakott veranda fala. Egy mosolygós, idős ember fogadott bennünket. Haját már belepte a dér, de a szeme fiatalosan csillogott. Bevezetett bennünket a műhelyébe, és megmutatta készülő és már elkészült darabjait. Talán ez a sok edény adta az ötletet első kérdésemhez:

– Mikor az első cserépedényt elkészítette, érezte-e, hogy még híressé válik általa?

– Ezt egyáltalán nem éreztem. Ezt a témát nem tudom kimeríteni, mert aztán sem éreztem ezt. Ez a híressé válás egészen kényes téma részemről, mert soha nem éreztem, hogy híressé válhatok. Igyekeztem jól, és szebben, jobban dolgozni minden nap. Talán ezért nem tudok erre válaszolni.

– Szívesen beszél-e a magánéletéről?

– Alaptermészetem, hogy nem vagyok túl közlékeny. Nem könnyen oldódok. Ebből kifolyólag nem is szoktam magamról beszélni. Viszont nem tudtam kitérni az újságírók és riporterek elől.

– Magánéletében mikor érezte magát a legboldogabbnak?

– Minden csekélység örömöt vált ki belőlem … egy-egy szép táj, egy naplemente … az öröm pedig boldogság. Tehát azt mondhatnám, hogy egész életemben boldog voltam és boldog vagyok. Nincsen kivétel, hogy az egyik nap tükrösebb, mint a másik, vagy fényesebb, vagy jobban sikerült. Az az elvem, hogy „minden órának szakítsd le a virágát”.

– Hogyan érintette a két világháború?

– Alapjában véve engem az első világháború talált telibe. Tizenkilenc éves voltam 1914-ben, és így aktív résztvevője voltam az első világháborúnak. Engem akkor fiatalon semmilyen körülmények nem zökkentettek ki túlságosan. Az én parasztidegeim elég erősek, amit a parasztszülőktől örököltem. A második világháború csak lelkileg hagyott nyomokat bennem, egyébként nem vett igénybe annyira.

– Milyen dátumokról mondhatja el, hogy fordulópontok voltak az életében?

– 1907. november 4. Ekkor kerültem Ácsi Kovács János fazekasműhelyébe tanulónak. Ez egy olyan fordulópont volt, ami mostanig kihatott, és még hat.

– Ismeri-e az önről készült kritikákat, és egyetért-e velük?

– … hát … jórészt. Ami kezembe kerül – vagy megküldik – el szoktam olvasni. Nem mindenkor értek egyet. Az utóbbi időben elég jó riporterek voltak nálam. Ugye, amikor már két évtizede is ismer egyik-másik újságíró, akkor nem ír falsot, nincsenek kisiklások.

– Mi volt az, ami a tiszafüredi és környéki cserépmotívumokban megragadta?

– Ezt a témát másképp tudom megválaszolni, nem ilyen egyenesen megy ez … Először is a tiszafüredi hagyományokra dr. Győrffy István néprajztudós hívta fel a figyelmemet. És hát én azok alapján kezdtem el dolgozni, motívumokat gyűjteni, variálni. Megtetszettek. Ma is egy kiállításon első tekintetre meglátom azt a darabot, ami engem érdekel. A többi akár mintha meg se volna. Nekem csak az, kimondottan az megy, amit az első pillanatban megláttam, hogy nekem tetszik … és azt is csinálom meg, és azzal van sikerem, mert úgy látszik, hogy az én ízlésem vág a nagyközönség, illetve a szakértők ízlésével.

Tiszafüredi stílusú madaras tál

– Hogyan alakultak ki ezek a jellegzetes formák a keze alatt, amelyek azonnal mutatják, ki készítette őket?

– Nagyon érdekeset tudok ebből a tekintetből, hogy semmi csekélység sem elhanyagolható. Mikor a brüsszeli kiállítás belső kiképzéséhez kértek figurákat, kb. 40-50 darabot, épp akkor járt nálam Csung Ling, a pekingi képzőművészeti főiskola dékánja, így hát itt a kezébe adtam a festőszerszámot, az írókát, … és a dékán csinált egy fantáziamadarat, a kísérője meg rólam egy portrét. Na, ez a fantáziamadár adta az ötletet, hogy ha nekik lehet fantáziálni, miért ne lehetne nekem is. Még akkor csináltam mindjárt a brüsszeli kiállításra 30-35 különféle madárfigurát. Ez csak egy egyszerű téma …, egy ötlet. Hát, nem szabad a természethez szigorúan ragaszkodni, mint ahogy a mai művészet is mutatja, mert szép lehet az is, ami stilizált, ami a természetet nem szigorúan utánozza. Úgy látszik, ezt én meg is találtam, mert Grand Prix-vel jutalmaztak a brüsszeli kiállításon.

Tyúkocska

– Hogyan születnek az új formák és minták?

– A minták, a motívumok nagyon sokszor spontán, a munka közben jönnek, mert gondolkozom: ha ezt a vonalat másképp kanyarintom, akkor kijön egy új minta. Akkor, amikor a munka kész, akkor mindig csak azt kell megállapítani, hogy lényegében jó-e, vagy nem. A forma milyen, a színek variálása hogy sikerült … Szóval, ezen külön nem gondolkozok, hogy tervezzek egy új mintát, az adott felület, az adott hely, a darab alakja, formája kínálja a lehetőséget a díszítésre. Az edény mikéntje, domborulata, nagysága, hogy ne legyen kis edényre túl nagy díszítés, és nagy edényre túl kicsi. A minták elhelyezését művészi meglátásnak, mértéktartásnak lehet mondani. Ez az emberek veleszületett adottsága is lehet.

– Díszítőelemei közül melyiket tartja alapmotívumainak?

– Nincsen alapmotívumom. Tiszafüred, Mezőcsát, Debrecen, Gyöngyös, Pásztó, Eger tájegységeinek motívumait mind átvettem, és azokkal tudok önállóan dolgozni. De az alap a tiszafüredi, azon kezdtem. Gondolkozni tiszafürediben tudok, már a motívumokat illetően.

– Az alkotásnak melyik szakaszát szereti jobban, a korongozást vagy a díszítést?

– Hát, ezt nem tudom kettéválasztani, mert ha megkorongoztam egy darabot, akkor azt ki is kell díszíteni, mert így egész a darab, ha díszítve van.

– Tartogat-e meglepetést egy-egy kemencebontás?

– Tekintve, hogy nem egyszerre lesz az ember 77 éves, hanem ahhoz évtizedek kellenek, pontosan hét egész hét tized évtized, tehát addig nagyon sok kemencét ki kell bontani, és nagyon sok meglepetés éri. Ez lehet kellemes és kellemetlen. Az nem fordult elő, hogy egy kemence teljesen használhatatlan, vagy nem lett volna jó. Valami szép, valami szebb mindig akad egy kemencében, amire azt mondom, hogy ilyen még nem volt. Ez színben különbözik a többitől, amit nem tudunk kigondolni, kigondoltan csinálni, bár azután igyekszünk többször ilyen véletlenül kijött színt újra kipróbálni, de nagyon sokszor eredménytelenül, mert a tűznek a játéka, ami kihozza, azt nem tudjuk visszaadni, Nem lehet a kemencében égés közben bent állni és nézni, hogy a folyamat hogy zajlik le.

– Ez a válasz is mutatja, mindig van meglepetés, nem várt eredmény. De mégis megkérdezem, nem unta meg soha ezt a mesterséget?

– Talán az a sikereim titka, hogy soha nem untam meg, és az első pillanattól kezdve megszerettem. Azelőtt nem ismertem a szakmát, mielőtt belekerültem, de akkor megszerettem ezt a mesterséget, és ez azóta is tart, ma is szeretem, nem untam meg.

– Érdeklődik-e a népművészet más ágai iránt is, vagy csak a fazekassággal foglalkozott?

– Alapjában véve minden népművészeti ág érdekel. A szövetkezetünk több népművészeti ágat ölel fel: fafaragás, szűrrátétes hímzés, szűrszabás, csikóbőrös kulacsok készítése. Motívumkincse miatt is ez mind érdekel. Sokszor fel is kérnek elbírálásra, mint a szövetkezet vezetőségi tagját.

– Csalódott-e saját magában és az emberekben magánélete és pályafutása során?

– Ez egy olyan kérdés, amire nehéz válaszolni. Ha jól meggondolom, még Bernath Shaw-ban is csalódtam. Én alapjában véve optimista beállítottságú vagyok, és hát olyan körben igyekeztem megfordulni, ahol hasonló zsánerű, hasonló gondolkodású emberek vannak, és nem hagytam magam befolyásolni. Nem érdekelt különösképpen senkinek a véleménye. Legfeljebb megbíráltam magamban. Különben ez a bírálás már egészen gyerekkoromban kezdődött, amikor a tanítóimat, a szüleimet, mindenkit megbíráltam. Kritika nélkül nem fogadtam el semmit, senkit. Ez bennem maradt.

– Ha az ember megnézi egy-egy remekművét, és nem ismerné fel alkotóját, akkor útmutatóként mindegyiken ott van a neve. Kántor Sándor régebbi darabjain ez olvasható: Kántor–Szabó. Újabban csak: Kántor. Mi volt az oka a két név elválásának?

– Szabó Mihály egész kora ifjúsága óta ismerős volt a szüleimnél is. Amikor a 12. évét betöltötte, hozzám került. Én már akkor önálló voltam, és hozzám került tanulónak. Akkor Szabó Mihály tizenkét évig egyfolytában nálam dolgozott, egészen 1936-ig. Akkor elment vándorútra. 1945 után újból találkoztunk, és úgy volt, hogy szövetkezetbe léptünk. Nekem volt műhelyem, neki még akkor nem volt, de ő is, mint egyenlő szövetkezeti tag, velem együtt dolgozott. És hogy újra tizenkét évig együtt voltunk, ebből csak azt lehet leszűrni, hogy valami rokon vonás mégiscsak volt közöttünk, mert összeszámolva huszonöt évig együtt tudtunk dolgozni.

– Mégis miért váltak el huszonöt év után?

– Anyagi okok nem voltak. Talán ösztönösen gondolta, hogy jó fél életet élt már, és még mindig velem van. Bár a neve minden darabon szerepelt, csakúgy rajta volt, mint az enyém. Úgy gondolom, egyéni ambíciói voltak.

– Művészszemmel lát-e valami mást a világban, mint egy hétköznapi ember,

– Valaminek lenni kell …, mert ha mindenki egyformán látna, nem volna művészet …, úgy gondolom.

– Mit érzett, amikor az első sikereit elérte?

– Hogy mit éreztem? Nagyon érdekeset! Azt éreztem, hogy én rendesen dolgozom, tisztességesen, igyekszem, de mit csinál a többi, akiket nem ismernek a szakmából? Ezt gondoltam, ezt éreztem.

– Mi a díjnyertes darabok sorsa? Hazahozza azokat?

– Most például a legutóbb kiállított darabjaimat odaajándékoztam a Szövetkezeti Központnak. A régebbiek, a hazakerültek, nyomtalanul eltűntek, mert anyagi oldala is van a dolognak. Sokszor úgy gondoltam, hogy ezt nem is adom el, de olyan kényszerű körülmények jöttek közbe, hogy el kellett adnom, … és … elment. Most utólag sajnálom, de ezt már jóvátenni lehetetlenség.

– A karcagi múzeum begyűjtötte-e jellegzetes darabjait?

– Azt hiszem, nagyon szegényes a „Kántor-anyag” a karcagi múzeumban. Talán a régiek közül, a nagyon régiek közül van egypár, de azt hiszem, a pesti múzeumok előbbre vannak ezzel. De hát … nincs elég anyagi fedezet.

– Milyen darabok kerültek be a házi múzeumába, a „kun szobába”?

– Éveken át minden új tányérmintát eltettem, azok meg is vannak nálam. Ha megérem azt, hogy ezer egyedi darabom lesz, azt külön füzetben kiadjuk!

– Milyen kedves élményei kapcsolódnak külföldi bemutatóihoz?

– Nagyon érdekes volt a finnországi élmény, ahol Kekkonen elnök több időt töltött nálam, mint a többi helyiségben együttvéve. Más különösebb nem … hát … nem akarom … lekritizáltam én az egész társaságot, de én azt nem akarom itt most … de amikor háromezer-háromszáz forintba kerül a repülőút, és akkor nem adnak egy napot arra, hogy az ottani múzeumot megnézzük … Este zárt a kiállításunk, reggel kilenckor már repültünk visszafele.

– Örül-e a külföldi megrendeléseknek?

– Hízelgő rám nézve, hogy darabjaim a világ minden részébe eljutnak. A legtöbb fővárosból tettek megrendelést. Úgy lehet mondani, hogy sokfelé ismernek. És kellemes érzés egy olyan parasztgyereknek, aki egy nádfödeles házból indult el.

– Melyik népet tartotta a legbarátságosabbnak azok közül, akikkel megismerkedett?

– Igazán nem volt túl sok alkalmam népekkel ismerkedni, de a finnek nagyon kedvesek. Ha nem tudtam volna, hogy rokonok, csodálkoztam volna. Végtelenül közvetlenek, megszólítottak az utcán …, és ez olyan mindennapi eset volt.

– Melyik kitüntetését értékeli a legmagasabbra?

– A legértékesebb nekem az 1925-ben kapott bronzérem. Az első volt. Azért értékelem jobban a többinél, mert önbizalmat adott. Határozottan ez volt a legértékesebb számomra, mert ha akkor elvetik munkáimat, akkor talán nem forszírozom, nem ambicionálom ezt a mesterséget ilyen formában, mert számtalan ága lehet másfelé. De ez az elismerés gondolkozásra késztetett, és úgy gondoltam, hogy talán jó irányba haladok. A másik fontos kitüntetésem a Népművészet Mestere cím, amit 1953-ban kaptam.

– Fiatal korában híres volt a mezőtúri Badár család. Hatással voltak-e munkásságára?

– Én még a legidősebb Badárt, aki kezdte a mesterséget, személyesen ismertem. Gondolhatnám, hogy határozottan hatott rám az öreg Badár. Az öreg parasztedényeket készített eredetiben. Ezek a munkák a hagyományokat megőrizték. Aztán különböző behatásokra különböző stílusokat, motívumokat kezdett el, de az már más volt. Ő eredeti paraszti edényformákkal, díszítési módokkal vált híressé.

– Bízik-e abban, hogy tanítványai tovább folytatják munkásságát?

– Ebben feltétlenül bízom, sőt, meg vagyok győződve, hogy így lesz. Bár ez a mesterség olyan, hogy az egyéniséget a legmesszebbmenő módon be lehet vinni. Tehát akárhogyan ambicionálja valaki, hogy a másik ugyanazt csinálja, amit ő, nem tudja, mert az egyénisége tiltakozik, hogy nem! Ahogy én csinálom, az az én egyéniségem, ahogy a másik csinálja, az az ő egyénisége. Ez a legkezdetlegesebb, leghétköznapibb piaci áruban is megvolt. Ebben a szakmában ez így van. Mi, szakmabeliek megismertük a piacon, ha volt ott húsz-harminc fazekas is, hogy melyik árut ki csinálta. Két egyforma ember nincs, mert az más kéz, más gondolkodás, és más egyéniség. Kiélhető az egyéniség ebben a szakmában. Talán ez tartott meg. Ebben mindig van új.

– Mi érez, amikor látja a tanítványai keze közül kikerülő szép munkákat?

– Kellemesen lep meg, hogy mégis van utánpótlás, mert ez a szakma nem zsúfolt. Hát, nagy öröm, hogy lesz valaki, aki folytatja, és jól folytatja.

– Tanítványai közül kit tart legtehetségesebbnek?

– Volt tizenkét tanulóm. Azok közül nagyon sok meghalt, elszóródott, nincsen a szakmában. Szabó Mihály az egyedüli, aki most dolgozik. A többiekre vonatkozóan csak annyit, hogy én olyanokkal szerettem foglalkozni, akikben felfedeztem, hogy születési adottságokkal rendelkezik. Azokkal, akikkel foglalkoztam, mindben megvolt az adottság.

– Mire gondol, amikor híres elismert emberek látogatják?

– Mindenesetre hízelgő rám nézve, hogy átlagon felüli emberek érdeklődnek a munkám iránt. Olyan nagy politikusok, mint Bajcsi-Zsilinszky Endre, az egri érsek, tudomisén … Nincs vendégkönyvem régebbről, csak negyvenöt utánról. Páger Antal is volt itt. Végtelenül sajnálom, hogy Rideg Sándorral nem találkoztam. Kétszer is volt nálam, de egyszer sem találkoztam vele … meghalt … nagyon sajnálom. Volt itt az írók közül Hárs László. Kellemes érzés, hogy ilyen senkit, mint én, még meg is látogatnak.

– Mi a véleménye a fiatalokról?

– A fiatal nem kiforrott egyéniség. Tudom magamról. Én harminc évig bohém voltam, de nem engedtem magam semerre sem húzni. Én a magam útján mentem. Rájöttem arra, hogy az ideál csal, nem tartottam magamnak ideált. Én azt mondtam, ahogy én elképzelem, úgy jónak kell lennie, nem megyek senki után! Volt egypár eset, hogy úgy csináltam, ahogy más mondta, hát az nekem nem tetszett, nem sikerült. Ezek után elhatároztam, hogy én senkire a világon nem hallgatok. Én majd megcsinálom a magam módján. Ez volt a helytálló. Azért van, hogy a fiatalok nem kiforrott egyéniségek, befolyásolhatók vagy jobbra, vagy balra. Ha rossz társaságba kerülnek, rosszra viszik, ha jóba, akkor jóra. Tehát a fiatalokat nem lehet még értékelni. Harminc éven belül komoly ember nincs, csak olyan … fiatal.  … Hát, olyannak is lenni kell!

– Szereti-e az embereket?

– Én minden embert szeretek. Még aki énrám haragszik, azt is. Nem tudok olyan kegyetlen lenni senki embertársammal. Mindig, minden esetben meggondolom a dolgokat. Nem vagyok embergyűlölő, emberkerülő sem, de egy kicsit mégis magányos, magamba zárkózott vagyok. Mindig távol maradok ez kicsit.

– Az utcán felismerik-e az emberek?

– Számtalan látogatóm úgy jött, mint ismerős, mert hát TV is van a világon, meg minden …

– Milyennek tartja a karcagi embereket? Műveltségüket megfelelőnek tartja?

– A műveltség megszerezhető, és csak idő kérdése. Nálunk Karcagon, Magyarországon nagyon sokat kell művelődni, tanulni, hogy az emberek jobban megértsék egymást, megbocsássák egymás hibáit. Mert a művelt ember többet el tud nézni a másiknak. De hát ez az idő kérdése. Majd kétezer után másmilyen lesz itt az ember.

– Véleménye szerint kik vásárolják munkáit?

– Ezt az előbbi kérdéshez kapcsolódóan tudnám megválaszolni. Hatvan évvel ezelőtt a parasztok cserépedényeket használtak. Olcsó pénzért meg tudták venni a szép, csinos alakú és díszített edényeket. Azt lehet mondani, hogy a fazekasság volt az, ami formában, színben a legelmaradottabb néprétegnek is a művészeti igényét kielégítette. Ma már más. … Műveltség meg valami tudat alatti érzés kell ezeknek az edényeknek a megvásárlásához.

– Szereti-e Karcagot?

– Nem maradtam volna Karcagon, ha nem volna valami vonzó ereje rám nézve. Soha nem vágytam el zajosabb városba. Én megtaláltam itt mindent. Lassan már úgy néz ki a helyzet, hogy Kántor–Karcag összeforrt, és most menjek el, amikor sokak szemében „Kántor–Karcag” egy? Sokan külföldön nem is tudják, hogy Kántor a mester, vagy Karcag a mester. Mert ki ismeri mindenütt Karcagot? Kántor–Karcag …, hát vagy Kántor vagy Karcag a mester.

– Megkap-e minden segítséget a város vezetőitől, lakosaitól?

– 1920-ban lettem önálló mester, és azóta nincs semmi okom a panaszra.

– Mi a véleménye a lényegében fazekasságból kinövő modern kerámiáról?

– Megint itt van az egyéniség … Van, aki olyan mértékben tudja megváltoztatni a mai életkörülményekhez azt az edényformát, hogy még helytálló és használható darab. És van, aki eltúlozza, az már … A muzeológusok annyira beleélték magukat a múltba, hogy ők alig tűrnek valami újat. Ezt nem volna szabad itt, most … mert sértené a muzeológusokat. Elmondok egy esetet. Közülük valaki eljött, és egy olyan darabot javasolt egy külföldi kiállításra, amin egy égetési differencia volt. Én tudtam, hogy ez szakmailag nem helytálló, de mivel így réginek látszott, akaratom ellenére ezt küldték el.

– Milyen tervei vannak?

– Az életemnek a negyedik negyedében vagyok, és egészséges vagyok, igyekszem is egészségesen élni, dolgozni. Nyugdíjba nem akarok menni! Ez a tervem. Megnősülni sem akarok. Élni szeretek! Érdemes! Öröm élni, érdemes élni! … Hát miért? Egészségesen élni, dolgozni öröm! Élvezni az életet! Amíg egy szép holdsütéses estét tölthetek egy szimpatikus emberrel … nahát … Míg ezek az érzések élnek az emberben, addig mindig öröm élni!

– Köszönöm.

A népművészet mestere, a mesterség művésze, az élet művésze: AZ EMBERSÉG MESTERE.

Karcag, 1972.

Miska-kancsó

Ezt a riportot Kántor Sándorral, a népművészet mesterével 1972-ben készítettem a karcagi Gábor Áron Gimnázium tanulójaként az Országos Diáknapok pályázatára.

Most, hogy kezembe került ez a régi írás, és újra elolvastam, úgy éreztem, hogy a gyerekmunka hibái és hiányosságai ellenére is egy értékes anyagot tartok a kezemben. Bár a kérdések összeállítása szertelen, megszerkesztetlen, és a kérdések egy részét ma már – felnőtt fejjel – gyerekesnek, néha merésznek és túl személyesnek találom, mégis talán ezek a kérdések tárják fel Kántor Sándor belső világát, érzéseit, véleményét a világról, az emberekről. Amit talán nem mondott el a hivatásos újságíróknak, lehet, hogy elmondott egy kék köpenyes kis iskolásnak. Mostani megítélésem szerint az írásmű fő erénye Kántor Sándor szavainak szöveghű lejegyzése. Talán a zsűri is ezt értékelte benne, amikor a Szolnok megyei Verseghy Diáknapokon két aranyéremmel, az Országos Egri Diáknapokon pedig egy ezüstéremmel jutalmazta.

Emlékszem, hogy a pályázatról későn értesültem. Akkori kollégiumi nevelőtanárnőm, Kassuba Jánosné Zsuzsa néni biztatására fogtam bele a kivihetetlennek tetsző munkába, ugyanis csak néhány nap volt már hátra a leadási határidőig – talán ezért is zilált egy kicsit a szerkezete, mert nem volt idő átdolgozni. Késő éjszakába nyúlóan gépeltem az anyagot a kollégium írógépén, miközben egyik osztálytársam, Szivós Éva rajzolta a fedőlapot. Kádár Pál, a karcagi gimnázium akkori rajz- és művészettörténet tanára – aki nekünk csak Pali bácsi volt szeretetteljes közvetlensége okán – segített a riport szakmai részének kérdéseinél. Köszönetet kell még mondanom Türke Sándor kollégiumi tanárunknak, aki elkísért Kántor Sándorhoz egy csikorgó hideg estén, és cipelte és kezelte az akkor még monstrum méretű és súlyú magnót, amire felvettük a riportot.

 Így történt, hogy a mester szavait szó szerint le tudtam írni. Az íráson most nem változtattam semmit, kivéve néhány helyesírási hiba és az egykori írógépek betűkészletéből adódó hibák javítását.

Úgy vélem, hogy ezzel az anyaggal közeli betekintést nyerhetünk egy olyan ember személyiségébe, gondolataiba és lelki világába, aki világhíre ellenére megmaradt szerénynek, dolgosnak, megmaradt a szülőföldjén, és példát adhat minden utána következő nemzedéknek kitartásból, szorgalomból, hazaszeretetből és életszeretetből.

Érkezés és távozás – az élet fordulópontjai

Mai modern társadalmunkban a halál egyfajta tabuvá válik, amikor személyesen érint bennünket. Talán túl sokat is találkozunk vele a TV-híradókban, újságokban, nem is beszélve az erőszakos témájú filmekről; cinikus, morbid vicceket mesélünk, de amikor személyessé válik, akkor hallgatásba burkolózunk, megpróbáljuk nem észrevenni, és gyakran távol tartani magunkat mind a halál tényétől, jelenvalóságától, mind pedig haldokló családtagjainktól. Azzal, hogy kórházba visszük őket, úgy gondoljuk, hogy megtettük a tőlünk telhető legjobbat.

Már elég régen felfigyeltem erre a jelenségre, de igazán akkor kezdett el foglalkoztatni a dolog, amikor egy megdöbbentő eseménynek voltam a tanúja egy végzős gimnáziumi osztályom kapcsán.

Az eset az iskolai év végén történt, túl az írásbeli érettségiken, amikor a végzős osztályok már nem járnak be a tanórákra, hanem otthon készülnek a szóbeli vizsgákra. Nem tudom, más iskolákban mi a szokás, de nálunk ilyenkor minden osztály hetente két meghatározott napon bejöhet konzultálni a vizsgáztató tanárokhoz.

Egyik nap beérvén az iskolába, meglepve tapasztaltam, hogy majdnem az egész osztály ott gyülekezik az iskola bejáratánál. Rögtön meg is kérdeztem tőlük, hogy mit keresnek ott, hiszen nem az volt a konzultációs napjuk. Megrökönyödésemre azt válaszolták, hogy az orvosi egyetemre mennek megnézni, hogy boncolnak fel egy embert. Kérdésemre elmondták, hogy a biológiatanáruk szervezte meg ezt a „tanulmányi kirándulást”. Elképedésemnek nem adtam hangot, csak megkérdeztem, hogy a tanár úr is velük megy-e a boncterembe. A tanítványaim azt válaszolták, hogy nem, mert ő rosszul van tőle, csak megszervezte nekik a programot, odakíséri, majd otthagyja őket. Na, ekkor már nem meghűlt, hanem felforrt bennem a vér, de még mindig nem szóltam semmit.

Két héttel később, az érettségi banketten, vacsora után az osztály nagyobbik felével összetoltunk néhány asztalt, és körbeülve beszélgettünk. Mintha véletlenül jutott volna az eszembe, megkérdeztem őket, hogy tetszett a boncolás. Elég hangosan tettem fel a kérdést, hogy a szomszédos asztalnál ülő biológiaszakos kolléga is hallja. Hát hallotta is. És azt is, hogy a tanítványaim egymást túllicitálva kiabálták, hogy milyen rettenetes volt, mennyire elborzasztotta őket a látvány. Amikor kifogytak a szóból, csak ennyit mondtam csendesen: „Örülök, hogy sikerült ilyen értékes tapasztalatot szereznetek, és megtanultátok, hogyan kell egy hullát felboncolni. Most már csak azt kell megtanulnotok, hogy ha egy hozzátartozótok meghal, hogyan kell lefogni a szemét, hogyan kell megmosdatni, hogyan kell felöltöztetni, és hogyan kell a végtisztességet megadni neki. Akkor elmondhatjátok magatokról, hogy felnőttek vagytok.

A tanítványaim elhallgattak, én meg a szemem sarkából láttam, amint a kollégám kisomfordál az étteremből.

Az iskolában elmondtam az esetet néhány kollégámnak, és páran megkértek, hogy erről a témáról beszélnék-e az osztályaikkal osztályfőnöki órán. Rövid gondolkodás után azt mondtam, hogy a következő feltételekkel vállalom: csak végzős osztályokban vállalom, alsóbb éveseknél nem. Ha van olyan tanuló, aki nem szeretne erről hallani, mert nem érzi magát felkészültnek, akkor azt engedjék ki az óráról. Valamint csak a Skorpió vagy a Halak havában vagyok hajlandó ilyen témájú előadást tartani, és ilyen címmel, hogy „Érkezés és távozás”, vagyis nem csupán a halálról, de az élet másik nagy fordulópontjáról, a születésről is beszélnék.

Így történt, hogy jó pár évig tartottam ilyen jellegű osztályfőnöki órákat, amíg voltak olyan kollégáim, akik kérték.

Miért éppen a Skorpió és a Halak hava?

Az északi félgömbön a szárazföldi éghajlaton az ősz és a tél analógiásan megidézi a halált, míg a tavasz a feltámadást és a szerelmet. A Skorpió és a Halak hava az a két időszak, amikor a természet a legközelebb van a halálenergiákhoz. Október végén, amikor a Skorpió hava kezdődik, a vegetáció lelassul, a fák lehullatják leveleiket, és álomba merülnek. A növényi lét visszahúzódik a magvakba, gyökerekbe, gumókba, rügyekbe, és a növények legtöbbjének a többi része elhal. A Halak havának időszakára, február végére ezek az elhalt növényi részek televénnyé válnak, és az új növényeknek adnak táptalajt. A magvakat, gumókat, hagymákat el kell „temetni” a földbe, ahol „meg kell halniuk”, hogy új növények növekedjenek ki belőlük. Már nem a saját létüket élik, csupán táplálékai az új életnek, ami belőlük nő ki. Így a természeti népek számára a vetés a temetésnek az analógiájává vált.

A halottak napja nem véletlenül került a Skorpió havába, és nem tavaszra, ahol viszont a feltámadás ünnepe van. Az angolszász országokban hagyományos, és most már nálunk is elterjedőben lévő Halloween is Skorpió-ünnep, amikor az év sötét fele kezdődik, és a hagyományos gondolkodás szerint a gonosz lelkek ilyenkor előjönnek az alsó világból. A sötétséget mindig is azonosították a rosszal, a gonosszal, a félelmetessel, a halállal, míg a fény a jónak, az életnek, a szeretetnek volt a megfelelője. 

A Halak az utolsó sötét hónap az évben a tavasz eljövetele előtt, és a halált jelképezi a feltámadás előtt. És nincs feltámadás halál nélkül. Ezt jelképezi a negyven napos böjt is húsvét előtt a keresztény vallásban, ami a Halak havának időszakát foglalja magába.

Az évnek mindkét említett pontján az emberiség különböző rítusokkal segítette a természet működését. Magyarországon például ősszel, a szüreti ünnepségek során a kisbíró végigjárta a falut, és kikiáltotta azoknak a neveit, akik az év során a törvény vagy a falu közössége ellen vétettek. Ezt egyfajta megtisztításnak szánták a tél beállta előtt, mint ahogy a haldokló is meggyónta bűneit, kibékült haragosaival halála előtt, hogy ne cipelje lelke terhét magával a másvilágba.

A farsang vége a Halak havára esik. Sok faluban ilyenkor szalmából úgynevezett kiszebábut készítettek, felöltöztették, majd ráolvasták a tél minden betegségét, kivitték a falu szélére, és ott elégették, mint a tél szimbólumát. Fiatal legények tréfás játékot is játszottak, amikor egyikük öregasszonynak öltözve tréfás siratót kántált a halottat játszó társa fölött. A játék végén a legények kivitték a „hóttat” az udvar végébe, és hóval vagy szalmával fedték be, jelezvén, hogy eltemették a telet.

Analógiás gondolkodás

A régi emberek gondolkodásmódját leginkább analógiásnak, azaz párhuzamosnak vagy hasonlóságra épülőnek lehet nevezni. Párhuzamot vontak a természet és az emberi lét között. Szimbolikus képekben beszéltek, de ez nem jelentette azt, hogy nem ismerték a természeti törvényeket. Íme egy kelet-afrikai dal, amelyik azt mutatja, mennyire egyedi az ember élete:

A Nap jön és megy,

és visszatér.

A Hold jön és megy,

és visszatér.

Az ember jön és megy,

és nem tér vissza.

Ez a dal elmondja, hogy a jelenlegi alakod, állapotod egyszeri és megismételhetetlen. Ezért olyan különleges az élet. Összehasonlítva például az emberi létet a halhatatlan ókori görög istenek létével, azonnal láthatjuk a különbséget. Ha ezek az istenek bármi jót vagy rosszat cselekszenek, az csak egy játék, nem von maga után súlyos vagy visszavonhatatlan következményeket az életükbe. Ezzel ellentétben az emberek cselekedeteikkel jobbá tehetik, vagy rosszabbra fordíthatják a sorsukat. Ha egy ember feláldozza az életét valakiért vagy egy eszméért – hazáért, szabadságért –, akkor hős lesz belőle. Az antik görög istenek sosem lehetnek hősök, mivel halhatatlanok lévén nem tudják feláldozni az életüket.

Az emberi élet fordulópontjai

Az ember létének több fordulópontja létezik. Vannak általános, közös, kikerülhetetlen pontok, mint a születés és a halál, vagy a felnőtté válás kora, és vannak egyénenként változó kisebb-nagyobb jelentőségű fordulópontok. De mindegyikre jellemző, hogy ilyenkor az élettér beszűkül körülöttünk, és úgy érezzük, mintha egy kapun kellene átmennünk, ami után újra kitárul és kitágul a létünk, új lehetőségek, új dimenziók és új feladatok várnak ránk. A létnek ezt a pulzáló ritmusát jelenítik meg hímzéseinkben az úgynevezett „folyós minták”, ahol a két befoglaló keretvonal hullámzása nyomán hol kitágul, hol összeszűkül az általuk közrefogott tér.

Kalotaszegi "folyós" minta

Az élet két végpontjánál hasonló rítusokat, szokásokat lehet találni a régi paraszti társadalomban. Mindkét alkalommal gyertyák világították mind az érkező, mind a távozó lélek útját. Megmosdatták és bepólyálták az újszülöttet, megmosdatták és felöltöztették a halottat. Bölcsőbe fektették az újszülöttet, koporsóba a halottat. „Bölcsőtől a koporsóig” vagy „bölcsőtől a sírig” kifejezéseink átfogják az egész emberi létet. Vörösmarty Mihály is ilyen értelemben használja a Szózatban:

„Bölcsőd az, s majdan sírod is,

    Mely ápol, s eltakar.”

A természeti népek a serdülőkor és a felnőttkor határán még ma is sok helyen beavatásokat tartanak – külön a fiúknak és külön a lányoknak. Ha ezeken a próbákon sikeresen átmentek, onnantól a közösség teljes jogú tagjai lettek, részt vehettek a tanácskozásokon, kikérték az ő véleményüket is. Ez a rítus megvolt a magyar falvakban is, ám úgy tűnik, hogy az összes rítus és szokás közül ez volt a legtitkosabb, mert nagyon kevés adat maradt fenn róluk. Erről nemigen beszéltek a városból jött néprajzkutatónak. Egy dolog azonban biztos: ezek a beavatások halálba avatások voltak. Például az ókori Egyiptomban a beavatás egyik részeként a jelöltet bezárták egy bizonyos időre egy szarkofágba, hogy megtapasztalja a halálélményt. Erre rímelnek rá archaikus népi imádságaink, melyeknek egy része ezzel a képpel kezdődik:

„Én lefekszem én ágyamba,

Mint Úrjézus koporsóba,

Istennek adom lelkemet,

Fekete földnek testemet.”

„Én fekszem én ágyomba,

Testi lelki koporsómba,”

Egyes népcsoportoknál a beavatandónak egy éjszakát kellett egyedül eltöltenie egyedül egy meghatározott helyen. Másoknál az adott terület legfélelmetesebb ragadozójából kellett egyet megölnie és hazavinnie, hogy befogadja a felnőtt társadalom. Tudunk arról, hogy Magyarországon egyes helyeken a malomkövet kellett felcipelni a templomdombra. Talán a néphagyományban való továbbélése volt ez annak a történelmi mondának, amikor Kinizsi Pál egy malomkövön nyújtotta át az itallal telt kupát Mátyás királynak. Ha pedig arra gondolunk, hogy Toldi Miklós hogyan fékezte meg a bikát, akkor elképzelhető, hogy voltak olyan helyek, ahol a beavatás egy vad ló betörése, vagy bika megfékezése volt. Ha végiggondoljuk ezeket a próbatételeket, bizony egyik sem veszélytelen, mindegyikben benne van az a lehetőség, hogyha a beavatandó nincs testileg és lelkileg felkészülve rá, könnyen súlyos sérülés, akár halál is lehet a végkimenetele.

Ezeknek a próbáknak az volt a célja, hogy a közösség lássa, vajon a fiatal nemzedék képes-e feláldozni az életét a majdan születő gyermekeikért és a közösségért. Manapság, hogy már nincsenek próbák, beavatások, és a média arra biztat, hogy mindenki keresse meg a saját önazonosságát, teljesítse ki saját magát, az emberek egy része elfeledkezik gondoskodni a gyermekeikről, akik csak tengnek-lengek a világban, szeretet, igazi otthon, felelős szülő és valódi célok nélkül. És megkeresik a saját beavatásuk módját, ami gyakran önpusztításhoz vezet: munkakerülés, bandázás, csavargás, alkoholizmus, drog és végül a bűnözés.

A lányoknak más próbákat kellett kiállniuk. Az ő próbáik inkább a szorgalom, türelem, a titoktartás, a kíváncsiság legyőzésének próbái voltak. Vannak olyan népmeséink, amelyekben a mesebeli öregasszonynál szolgáló lánynak türelmesen és szorgalmasan végre kell hajtania a feladatokat. A mostohalányra, aki csak tessék-lássék dolgozik, a szolgálat végén nem aranyat önt az öregasszony, hanem szurkot, piszkot, szemetet. Más mesékben egy bizonyos szobába nem szabad még benéznie sem a mesehősnek. Amikor mégis benéz, egy sárkányt lát bent láncra verve, akit megsajnál, és kiszabadít, de vele együtt hatalmas bajt is zúdít saját fejére. A leendő feleségeknek és anyáknak arra kellett felkészülniük, hogy összetartsák, terített asztallal várják a családot, békét, harmóniát teremtsenek. Talán ezeknek a beavatásoknak a maradványa az a megjegyzés, amikor serdülő leányoknak első főztjére, süteményére ezt mondjuk dicséretképpen. „Most már férjhez mehetsz.”

Valamikor a lányok számára igazi nagy fordulópont volt az esküvő. Lánykori életük megszűnt, feleségek, majd később anyák lettek. Magyarországon a menyegző és a temetés rítusai párhuzamot mutatnak egymással. A menyasszonyt is és a halottat is rituálisan felöltöztették. Mindkettőt kikérték a házból a családtagoktól, majd szekérre rakták, és végigvitték a falun az új lakhelyükre: a menyasszonyt a vőlegény házához, a halottat a temetőbe. Mindkettőt megsiratták, és a leánysiratók, menyasszonysiratók szövegükben is hasonlítanak a halottsiratókhoz. Végül mindkettőt lefektették: a menyasszonyt az ágyba, a halottat a sírba, melyek az átváltozás helyszínei. Egy életformának meg kell szűnnie, hogy egy másik létrejöhessen. Végül mind a két rítus torral fejeződött be: lakodalmi vagy halotti torral, bőséges és gazdag étel- és italfogyasztással.

Élet és halál így fonódott össze azoknál a nemzedékeknél, akik még nem estek ki a természet ritmusából. Így a végső eltávozást is az élet természetes velejárójaként élték meg, nem pedig pánikosan vagy eltaszítva maguktól.

A természetes társadalmakban a halál elfogadásának több szintje figyelhető meg. Az idős emberek halálát természetesnek tartják. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem siratják meg, nem gyászolják meg, vagy nem emlékeznek meg róluk többet, csak az élet természetes befejezésének tekintik, és nem lázadnak ellene.

Ami ma furcsának tűnhet, az az, hogy a csecsemők és a kisgyerekek halálát nem tartották akkora tragédiának, mint ma. Hitük szerint a gyerekek hét éves korukig az Isten tenyerén élnek, és ez alatt az idő alatt a léleknek megvan az a joga, hogy visszamenjen az angyalok közé, ahonnan jött. A közösség sem tudta még, hogy milyen értéket veszített el a korán elhunyt gyermekkel, mert nem volt még ideje megmutatni, hogy milyen jó avagy rossz tulajdonságokkal rendelkezik. Nem volt nagy a temetési szertartásuk sem, jóformán csak a szülők vitték ki a kis koporsót a temetőbe, és meglehet, hogy csak az anya gyászolta elvesztett gyermekét hosszabb ideig, csendesen. Egyébként az élet ment a maga útján. De régebben nem is egy-két gyermek volt a családokban. Ha el is veszítettek egy-egy gyermeket, voltak még mások, akikről gondoskodni kellett.

A legnagyobb veszteségnek a középgenerációs szülők és a serdülőkorú ifjak halála számított. Nem kell sok magyarázkodás ennek a megértéséhez. A szülők nemzedéke alkotja a társadalom alapját. Ők dolgoznak, ők teremtik meg a megélhetés feltételeit, ők védik a családot, gondoskodnak a gyermekekről és az öregekről. Ha egy tragédia folytán mindannyian meghalnának, a társadalom összeomlana. A mai jóléti társadalmakban sokszor abból adódnak a problémák, hogy a felnövekvő nemzedékek nem akarják ezt a felelősséget és munkát felvállalni.

A felnőttkor küszöbén álló fiatalok halála szintén nagy veszteségnek számít a természetes társadalmakban. Ők már megmutatták tehetségüket, képességüket, erejüket, és a közösség már tudja, mit várhat el tőlük hamarosan, amikor teljes jogú, felnőtt tagjai lesznek az őket felnevelő közösségnek. Ha közülük távozott el valaki az élők sorából, akkor különleges temetést rendeztek számára. Menyasszonynak illetve vőlegénynek öltöztették őket, és a koporsót közvetlenül nem a szülők kísérték, hanem saját korosztályuk tagjai, a tájegység legszebb ünnepi viseletében.

Ha valaki haldoklott, sohasem hagyták egyedül, mindig volt vele valaki, hogy segítségére legyen, ha szüksége van valamire. A halottat sem hagyták egyedül. Mindig voltak mellette virrasztók és halottsiratók. A halottsiratás az asszonyok dolga volt. Az élet kezdetén és végén asszonyok voltak a lélek segítői. Amikor a kisgyermek született, asszonyok sürgölődtek az anya és születő magzata körül, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, és segítették mind a test, mind a lélek földi világba való megérkezését. Amikor valaki meghalt, asszonyok vették körül, gyertyát gyújtottak, imádkoztak, enyhítették a test szenvedését, és segítették a lélek távozását a földi világból. A természetes társadalmakban az élet két szélső kapuját asszonyok őrzik, mert hagyományosan az anyag és a lélek a női minőségekhez tartozik. A szellemiség a férfiminőség, de úgy tűnik, hogy a két világ közötti utazásban nem vesz részt.

A temetésnél meghatározott rendben állnak a gyászolók a szertartás alatt. A legközelebbi hozzátartozók állnak közvetlenül a koporsó mellett, aztán a család többi tagja, majd a barátok, szomszédok, és mindazok, akik úgy érzik, hogy kötelességük megadni a távozónak a végtisztességet.

Szintén szokás, hogy a sír fölé emlékművet emelnek. Manapság ezt már kőből készítik, és valamilyen módon mind egyformák: vagy egy kőkereszt, vagy egy kőtábla, melyre felvésik a halott nevét, születési és halálozási dátumát, és talán egy mondatot a Bibliából. Korábban különböző formájú síremlékek készültek Magyarországon. Sokuk mára már egyedinek számít. Ilyenek például a balatonudvari szív alakú sírkövek, melyek keletkezésének szép történetét legenda őrzi. 

Balatonudvari, szív alakú sírkő

Egy másik típusú, szintén magyar vidékeken található fejfa a kopjafa. Magas szálfából faragják, és eredetileg nem véstek rá nevet, de a kopjafa magasságából és a faragott díszítés módjából lehetett tudni, hogy nő, férfi vagy gyermek nyugszik alatta. Ha nő volt, a mintázatból azt is ki lehetett olvasni, hogy voltak-e gyerekei vagy nem. Néha az elhunyt mesterségét is jelölték, ha nem földműves volt, hanem a falu papja, tanítója, vagy egyéb mesterember. Ezeket a jeleket a kopjafa fejrészén faragták ki. Ha ez csillagalakú volt, akkor férfit jelölt, ha tulipánformájú, akkor nőt. A gyerekek kopjafája sokkal kisebb volt, mint a felnőtteké.

Kopjafák

A család az elhunyt hozzátartozó halála miatti bánatát, fájdalmát gyásszal fejezi ki. Ma ezt már szinte mindenütt elfogadottan a fekete színű ruha viselése jelzi, de vannak olyan vidékek, ahol fehér színű a gyász, és régebben a sötétkék, sötétzöld és sötétlila színek jelentették a gyászt. A katolikus szertartásban a nagypénteki gyász színe ma is a lila. A gyász idejének hossza attól függött, hogy milyen közeli hozzátartozó volt az elhunyt. A gyászruha viselete nem csupán külsőség volt. Védelem is viselőjének, hogy környezete ne bántsa meg véletlenül se egy elejtett szóval, óvatlan kijelentéssel. Ma a nagyvárosokban az emberek inkább nem viselnek gyászt, mert lehet, hogy jobban bántja őket a sok idegen kíváncsi tekintete. Inkább elrejtik bánatukat.

A halál elfogadása

A halál elfogadása nemcsak hozzátartozóink halálának elfogadását jelenti, hanem a sajátunkét is, amikor ennek eljön az ideje.

A hagyomány különbséget tesz a halál különböző formái között. Az erőszakos és a hirtelen halált nem tartja jó végnek. Az első forma egyértelmű, de a hirtelen halálra a mai modern társadalom gyakran rámondja, hogy szép halál, mert nem szenvedett sokáig. A természetes társadalmakban ez azt jelenti, hogy az illetőnek nem volt ideje felkészülni rá, dolgai befejezetlenül maradtak utána. De természetesen a hosszan tartó haldoklást sem tekintették jó végnek, mert az ember az átélt kínzó fájdalom közepette elveszítheti emberi méltóságát.

Jó halálnak tartották, amikor az ember tudatában van a bekövetkező végnek, felkészül rá, és amikor eljön az idő, akkor elfogadja. Jó halál az, amikor van idő elrendezni dolgainkat, végrendelkezni, megbocsátani a haragosunknak, és elköszönni szeretteinktől. Magyarországon szokás volt a haldokló haragosát elhívni a halálos ágyhoz, hogy alkalmat adjanak a kibékülésre, és a haldokló békében és megnyugvással távozzék. Íratlan szabály volt elfogadni a meghívást és kölcsönösen megbocsátani egymásnak. És az is szokás volt, hogy a rokonság összegyűlt a haldokló ágya körül, és elbúcsúzott tőle.

Rendkívül nevetségesnek tartották, amikor valaki idős korára nem akarta elfogadni, hogy eljárt felette az idő, és úgy akart viselkedni, öltözködni, mintha még fiatal lenne. A modern társadalmakban főleg a nők nem akarják elfogadni, hogy már nem fiatalok, és néha nevetségesen öltözködnek, vagy olyan módon festik ki magukat, ami nemhogy elrejtené a korukat, de harsogó kontrasztot teremt a koruk és az oda nem illő külső megjelenésük között.

De ezekre a dolgokra senkit nem lehet figyelmeztetni. Mindenkinek saját magának kell észrevennie, hogy eljárt felette az idő, és ennek megfelelően viselkednie. Erre tanít bennünket az alábbi középkori tanmese.

A halál postája

A halál egy öreghez eljövén,

Megáll előtte és mondá: „Gyere, vén!”

„Ki vagy te?” – kérdé az öreg,

„Mert én téged nem ismerlek.”

Emez felel: „A halál vagyok.”

S köpenye alól kaszája kiragyog.

Megszeppen erre, s vitát kezd az ősz:

„Mégsem szép tőled, hogy így egyszerre jősz!

Nem érkezett se kártya, se levél,

Jöttödre nem is figyelmeztettél.”

„Micsoda? Hogy nem figyelmeztettelek?

Ez már hazugság tőled, vén gyerek.

Mikor élted harmincon túl haladt,

Rakni kezdtem arcodra a ráncokat.

Ezt mindenki észrevette, csak te nem.

Ez volt elő-látogató jegyem.

Később, hogy ismerkedjünk kicsit,

Más alakban is jelzém, hogy lesz vizit.

Pomádét küldtem, mégpedig eleget,

Mitől hajad folyton fehéredett.

Durvábban is jelezvén, hogy jövök,

Megtépáztam néhányszor üstököd

Úgy, hogy egész kopasz lettél bele,

De te nem sokat törődtél vele.

Még durvábban jelezvén magam,

Midőn tobzódtál lakomák alatt,

Ettél fácánt, ittál tokajit,

Megkocogtattam lassan a fogaid,

Mitől ezek elkezdtek hullani.

Ez is jöttömet jelenti, atyafi.

S lásd, tréfából még azt is megtevém,

Hogy látatlanból a nyakadba ültem én.

Az utcán is hordtál a hátadon,

Magad is mondád, hogy valami nyom,

És görbülni kezdett egész alakod.

No, ismerj meg, én voltam lovagod.

Ne mondd hát nékem azt, jó öreg,

Hogy én téged nem figyelmeztettelek.

S ha így talállak készületlenül,

Te vagy az oka egyes-egyedül.

Hanem a vitának nincs most már ideje,

Hanem készülj fel gyorsan, és gyere!”

Hogyan éljünk?

A fenti történet, és a halál figyelmeztetéseinek célja, hogy megtanítsa nekünk, hogyan kell élni. Hogyan kell élni harmóniában a természettel és egyetértésben másokkal. Hogyan kell méltósággal élni és meghalni, hogyan találjuk meg a helyünket, és hogyan legyünk hasznos tagjai minden életkorunkban annak a közösségnek, amelyhez tartozunk.

A halál nem valami rossz dolog, amit el kellene minden áron kerülni, hanem törvény. Halál nélkül felelőtlenek lennénk, nem vigyáznánk, nem figyelnénk egymásra. Lusták lennénk, mert azt gondolnánk, hogy elég időnk van mindenre. És sokkal értéktelenebb lenne a létünk.

Így hát, tedd a dolgod, mintha halhatatlan lennél, és lenne időd élvezni tevékenységed eredményét, és élvezd az életet úgy, mintha minden napod az utolsó volna, találd meg minden napnak a legszebb pillanatát, hogy emlékezhess rá. Élj úgy, hogy a végén ne bánd meg, amit tettél, vagy nem tettél, és azt, ahogy éltél.