Sikolt a fűrész, némán dőlnek le a
fenyőerdők; ismét karácsony van. Mint már hosszú évek óta, újra ez jut az
eszembe: az ember ilyen gyarló marad, és mindig mást áldoz fel saját maga
helyett, hogy ünnepelni tudjon? Vagy ez annak a jele, hogy ünnepelni sem
tudunk, csak pusztítani? A fény, az új Nap, Jézus születésének ünnepén dőlnek a
fenyőerdőink, sorra halnak meg fenyőfáink, fényfáink.
Jézus egy helyen így szól tanításaiban: „
… minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem.
… Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.”
(Máté 7, 17.19.)
Így karácsony táján szeretném az
embereket megérinteni, megszólítani, rájuk kiáltani: Mik vagytok ti? Minek
képzelitek magatokat, hogy fák millióinak életéről döntötök? Ti vajon milyen
gyümölcsöt teremtek, hogy ítélkezni mertek? Nem féltek, hogy a fejsze
legközelebb a fákkal együtt rátok vettetik? Nem féltek, hogy karácsony után a
fákkal együtt ti is tűzre vettettek? Nem, nem tűzre – szemétre. Mert ma már a
karácsonyfák az őket megillető mártírhalált, a tűzhalált sem kapják meg; ott
rohadnak el a bűzös, mocskos kukákban, szeméttelepeken, méltatlanul. Az ember
önmaga felett mondott ítéletet – mi sem érdemlünk különb pusztulást.
Valamikor a fák léte egybefonódott az
ember életével. Fát ültettek egy új lélek földre születésekor, s fakoporsóban
kísérték utolsó útjára.
A karácsonyfa állításának mai szokása
Magyarországon nem is olyan régre vezethető vissza, és nem a magyar
hagyományban gyökerezik. Ugyanolyan átvétel, mint ma az Amerikai Egyesült
Államokból átvett Valentin-nap vagy a Halloween, csak ezt még a 19. században
vettük át, mint német szokást. A feljegyzések szerint Magyarországon az első karácsonyfát
Brunszvik Teréz állította 1824-ben, és el kellett telnie 30-40 évnek, míg
általánosan elterjedtté vált az egész országban.
A
magyar hagyományban karácsonykor nem volt szükség egy egész fát kivágni, hogy
bevigyék az élet jelképét a házba, elég volt egy-két örökzöld ága, melyet a
mennyezetről bocsátottak alá, mert a karácsonyfa nem földi fa, hanem égi, az
égből hajol le értünk, hogy felemeljen bennünket, s nem megalomániásan törtet
fölfelé.
Diákkoromban egy évfolyamtársam
elmesélte, milyen volt a szentestéje. „Éjfélkor – mondta – kimentünk a parkba,
tudod, ahol azok a szép nagy fenyők állnak, s az egyik lenyúló, havas ágra
rátettünk egy csöppnyi gyertyát és egy csillagszórót. Amíg a gyertya égett,
énekeltünk és imádkoztunk.”
Hiszem és tudom, hogy ebben a pillanatban
közelebb voltak egymáshoz és a Teremtőhöz, mint azok, akik a fűtött szobájukban
egy halott fenyőt álltak körül.
Kívánok mindenkinek ilyen bensőséges,
meghitt karácsonyt, s szeretném, ha karácsonyra azt kívánnák: ne legyen
karácsonyfájuk. Hiszem azt is, hogyha egy rossz szokást fel lehet venni, el
lehet terjeszteni, akkor attól meg is lehet szabadulni, el is lehet hagyni.
A még életben lévő fenyők nevében szeretettel
küldöm egyik „égi karácsonyfám” fényképét.
